Lionel Shriver: Beszélnünk kell Kevinről - We Need to Talk About Kevin
Eva soha nem akart anya lenni. Harmincakárhány éves koráig remekül elvolt azzal, hogy egy virágzó vállalkozást irányított, évente öt hónapot a világ egzotikus tájain töltött, kellemesen rövid afférokba bonyolódott külföldi pasikkal és közben megalkotta magában az ideális férfi képét – a férfiét, akihez egyszer talán hajlandó lenne feleségül menni. Aztán egyszer csak feleségül ment Franklinhez, aki a gondosan megrajzolt ideálkép tökéletes ellentéte: nagydarab, szívvel-lélekkel amerikai férfi, akinek az álmai brutálisan egyszerűek: család, barbecue a kertben, közös sportolás a fiával és néha egy-egy kirándulás valamelyik ős-amerikai emlékhelyre.
Eva soha nem akart anya lenni. Nem érezte magában a női ösztön sürgetését, nem alélt el az anyaság gondolatától, nem ámuldozott folyton azon, hogy milyen aranyosak és ennivalóak az ismerősei gyerekei, és kétkedéssel fogadta a barátok biztatását és meséit: az anyaság érzése leírhatatlan és megfoghatatlan, de ne félj, ha majd saját gyereked lesz, mindjárt tudni fogod, miről van szó. (Vagy ahogy Lester Burnham mondja az Amerikai szépség végén: „Biztos fogalmatok sincs róla, miről beszélek. De ne féljetek. Egy nap majd megtudjátok.”)
Eva azonban minden szkepticizmusa, kétsége, hitetlensége ellenére anya lett. Megszülte Kevint, akit már a fogantatása pillanatától kezdve tehernek érzett, s akitől a megszületése percétől fogva idegenkedett. Kevin pokollá tette Eva életét, de nemcsak az övét, hanem a végtelenül naiv és őszinte Franklinén kívül mindenkiét, aki csak kapcsolatba került vele. A fiú aztán fölnőtt, és a 16. születésnapja előtt pár nappal gondosan megtervezett mészárlást rendezett a középiskolájában, s ezzel örökre megváltoztatta a család életét.
Azóta két év telt el, Kevin a börtönben ül, Eva hetente látogatja őt, a maradék idejében pedig a volt férjének ír hosszú és lélekboncolgatós leveleket, amelyekben elmeséli, ő hogyan élte meg a házasságát, az anyaságát, a munkahelyi sikereit és az amerikaiságát.
Nem véletlenül nem írtam oda mindjárt a poszt elejére, hogy spoilert tartalmaz, ugyanis mindaz, amit eddig leírtam, nagyjából a regény első oldalán kiderül, a maradék 439 oldal pedig a miértről, a hogyanról és a felelősség kérdéseiről szól. És bár a „lényeget”, vagyis a mindent megváltoztató mészárlás tényét az elejétől fogva tudjuk, így is bőven elég megdöbbentő és szív-összetörő részlet van a könyvben, úgyhogy attól nem kell félni, hogy a könyv unalmas lenne. (A poszt további részében viszont lesz spoiler.)
A könyv legfőbb témája az anyaság és az anya-gyerek kapcsolat, és miközben Eva szembenéz magával és részletesen kielemzi a lelkét, hogy rájöjjön, miért nem akarta Kevint és miért volt képtelen kapcsolatot teremteni vele, az olvasó is kénytelen magába szállni és esetleg szembenézni ugyanazokkal a kételyekkel, amelyekkel Eva szembenéz.
Ez egyáltalán nem könnyű, mert az Eva által megfogalmazott kételyeket és félelmeket nem illik bevallani, és még gondolkodni sem olyan könnyű róluk. Evának például van egy listája arról, hogy miért nem akart anya lenni. Ezen a többi között szerepel az a félelem, hogy ha gyereke lesz, akkor nem utazhat majd annyit, és az, hogy a gyerek esetleg együtt jár majd a társadalmi ranglétrán való lecsúszással. Mondhatni, önző, kicsinyes, sokszor gyerekes félelmek ezek – de attól még valódiak, és jobb róluk még azelőtt beszélni, hogy az ember mégiscsak gyereket szülne, mert – mint ahogy az Eva esetében is történik – a kételyek nem szűnnek meg varázslatos módon abban a szent pillanatban, hogy az ember kezébe adják az újszülött gyerekét.
Azt hiszem, ez a könyv némiképp hasonlít Cormac McCarthy Az út c. regényéhez, abban az értelemben, hogy ezt a könyvet is biztosan egészen más úgy olvasni, ha az embernek gyereke van. Ez persze csak az én naiv elgondolásom, de úgy képzelem, ha lenne gyerekem, talán Kevin pártját fognám, és most arról írnék, hogy szinte természetes, hogy a fiú rossz útra tért, hiszen hiába volt meg mindene és hiába szerette az apja, mindez mit sem ért, mert az anyja viszont egész életében gyűlölte őt és viszolygott tőle és csak kötelességből ölelte meg naponta háromszor, a gyerek meg megérzi, ha nem szeretik, és „cserébe” rosszul viselkedik, csak hogy kikövetelje a figyelmet. (Mert az efféle összefüggések ugye mindig ilyen egyértelműek és könnyen levezethetőek.)
Ha lenne gyerekem, biztos arról elmélkednék, hogy nincs nevelhetetlen, kezelhetetlen, rosszindulatú gyerek, és hogy kizárólag az önző, hideg, rideg, gyanakvó, a gyerekével szemben a végsőkig bizalmatlan Eva a hibás mindabban, ami Kevinnel és az egész családjával történt.
Nekem viszont nincs gyerekem, csak egy átlagos olvasó vagyok, és a szövegből indulok ki, abban pedig azt látom (természetesen Eva szemszögéből), hogy Evának valóban szörnyű élmény volt Kevin anyjának lennie és hogy Kevin valóban majdhogynem elviselhetetlen teherként nehezedett nemcsak Evára, hanem jóformán az egész környezetére, az apját kivéve – és ehhez képest szerintem Eva egészen jól megállta a helyét.
Nekem nincs gyerekem, de azért ismerem az érzést kicsiben, amit Eva folyamatosan érez. A könyvet olvasva eszembe jutottak olyan gyerekkori emlékeim, amikor mondjuk a húgomat akartam rávenni valamire, amit ő a világért sem volt hajlandó megcsinálni. Kérlelhettem, ígérhettem neki cserébe valami mást, vagy hivatkozhattam arra, hogy én is megcsináltam valamit az ő kedvéért máskor, és ezért az lenne a rendes dolog, ha most ő járna a kedvemben – ő hajthatatlan maradt. Én meg végső soron nem tehettem semmit, csak magamban dühönghettem.
Na, Eva valami ilyesmit él át Kevinnel, ezt a mérhetetlen tehetetlenséget és fortyogó dühöt érzi a gyerekével töltött idő alatt – csak éppen nem egy órán vagy egy délutánon keresztül, hanem 18 éven át. S eközben megfogalmazódnak benne a kérdések: hogyan lehet hatni egy gyerekre, akit semmi nem érdekel? Miért képzelik azt a felnőttek, hogy egy gyerek majd’ meghal azért, hogy rendesen viselkedjen és megcsináljon valamit csak azért, mert az úgy helyes? Mi van, ha a gyereket teljesen hidegen hagyja minden, amit csak a szülő nyújtani tud neki? Mi értelme olyan dolgokat ígérgetni, amik a gyereket egyáltalán nem érdeklik? És mi értelme titokzatosan olyasmiket mondani, hogy „majd megtudod, ha nagy leszel”, ha valójában nincs is semmi titok, amit a gyerek majd felnőtt korában megtudhat?
Ezekre a kérdésekre nincs válasz. A könyv utolsó oldalai pedig számomra nagyjából olyan letaglózó hatásúak, mint az 1984 vége: Eva akkor elfogad mindent és szeretni kezdi Kevint. Mindkettőjük számára új élet kezdődik – de ezzel egyidejűleg Eva, amilyen addig volt, megszűnik létezni. És egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy ez olyan nagyon jó dolog. Lehet, hogy nem kell minden nőnek anyává lennie, és biztos, hogy nem jó olyan áron (s itt most nem Kevin cselekedeteire, hanem Eva végső rezignáltságára, önfeladására és a korábbi énjétől olyannyira idegen megbékélésre gondolok) igazi anyává válni, mint amilyen áron Eva 18 év elkeseredett harc után végül Kevin igazi anyja lett.
A könyvért köszönet a GABO Kiadónak és pogginak.
