Jean Webster: Nyakigláb Apó - Daddy-Long-Legs
Valamikor gyerekként olvastam már ezt a könyvet, de már csak nagyon halvány emlékeim voltak róla. Viszont nemrég megláttam egy e-könyvletöltős oldalon és épp kedvem volt valami kedveset és aranyosat olvasni, úgyhogy gyorsan el is olvastam.
A könyv hősnője az árvaházban felnőtt Jerusha (Judy) Abbott, aki nagyjából olyasféle lány, mint Lucy Maud Montgomery Anne-je (legalábbis a sorozat alapján, mert az Anne-könyveket nem olvastam): okos, szellemes, fantáziadús, végtelenül optimista, cserfes, öntudatos (stb.). A történet elején Judy nagy lehetőséghez jut: az árvaház egyik névtelenségbe burkolózó gazdag pártfogója abban a szerencsében részesíti őt, hogy egyetemre küldi és vállalja az oktatás minden költségét. Cserébe mindössze annyit kér, hogy Judy minden hónapban írjon neki egy levelet, amelyben beszámol arról, hogy hogyan halad a tanulmányaival.
A regény az első fejezetet leszámítva ezeknek a leveleknek a gyűjteménye, és a négy év leveleiből megismerjük Judy összes egyetemi élményét: beilleszkedési kísérleteit (amelyek egyébként sikerrel járnak – ez nem az a fajta regény, amiben a szerencsétlen főhőst annyira megviseli az árvaházi neveltetés, hogy a gyerekkori nehézségek után sosem tud már talpra állni), tanulmányi sikereit és kudarcait, az első írói szárnypróbálgatásainak eredményeit, szerelmi ügyeit és barátságait, meg úgy általában azt a folyamatot, amely során Judy lassan felnőtté és főleg nővé válik.
A történet érdekességét az adja, hogy a levelezés egyoldalú: a megegyezés szerint a rejtélyes pártfogó sosem válaszol Judy leveleire (bár időnként küld neki ajándékokat), s ha valamit mégis muszáj közölnie a lánnyal, akkor azt a titkárján keresztül teszi. Az örökös hallgatás természetesen a végletekig felcsigázza Judy képzeletét, és szinte minden levelében kérdések özönével árasztja el jótevőjét (Kopasz? Nagyon öreg vagy csak egy kicsit? Ő is odavan Shakespeare-ért? Ugye nem szokott alkoholt inni?), amelyekre sosem kap választ, úgyhogy kénytelen saját válaszokat kitalálni. És persze az sem mellékes, hogy miközben Judy egy ismeretlennek írogatja a leveleit, önmagát is jobban megismeri és rájön arra, hogy hogyan szeretné élni az életét.
Ha nagyon kötözködős hangulatomban lettem volna olvasás közben, akkor biztos tudnék mit kritizálni ebben a könyvben (leginkább azt a tündérmeseszerű, némiképp giccses/hamis módot, ahogy Webster a világot meg az emberek közti viszonyokat ábrázolja – és ebből a szempontból tökmindegy, hogy milyen korosztálynak szól egy regény, mert szerintem egy fiatal lányoknak szóló történetnek sem kell hamisnak lennie), de az a helyzet, hogy ezt a könyvet szinte képtelenség kötözködősen olvasni, mert a történet (mese) annyira kedves, a hősnő meg annyi bájos, hogy ez minden kikívánkozó kritikát belém fojt.
Bájos hősnő persze sok van a világon, de Judy kiemelkedik közülük azzal, hogy remek humora, sőt még öniróniája is van. Amikor például az egyik levelében fogadkozik, hogy többé egyetlen kérdést sem tesz fel, majd rögtön a következő sorban újra kérdez, azon nem tudok nem mosolyogni. Vagy amikor fél oldalon keresztül arról mesél, hogy milyen csodaszép kalapokat látott egy New York-i kalapszalonban, majd a végén hozzáteszi, hogy néma levelezőtársát bizonyára lenyűgözik a női divattal kapcsolatos apró-cseprő részletek, az olyan fokú öniróniáról árulkodik, amilyet nem is várnék egy átlagos lányregény hősnőjétől.
Úgyhogy összegezve a fentieket csak annyit tudok mondani, hogy ez egy szuperaranyos, szuperkedves regény, ami igazán jól tud esni, ha az embernek épp elege van a tragikus és/vagy túlságosan valóságos történetekből. (Azt amúgy szívesen meghallgatnám, hogy egy férfi mit gondol erről a könyvről.)
