Charless Stross: Accelerando
Tavaly már elkezdtem egyszer ezt a könyvet, de elsőre nem sikerült végigolvasnom – pontosabban kb. három oldal után abbahagytam, mert ahhoz lusta voltam, hogy bárminek is utánanézzek, viszont némi (sok) informatikai tudás nélkül jóformán esély sincs megérteni a könyv nyelvezetét (vagy egyáltalán azt, hogy miről is van szó), úgyhogy pár oldal értetlenkedés után inkább félretettem a regényt. Most viszont kedvem támadt újra megpróbálkozni vele, és ezúttal sikerült is elolvasnom, ami annak is köszönhető, hogy most nem voltam lusta utánanézni az ismeretlen fogalmaknak.
A kilenc, lazán összefűzött történetből álló regény a kevéssé tradicionális Macx család négy generációjának életén keresztül mutatja be a 21. század technológiai és informatikai fejlődésének történetét. Az első három történet főszereplője Manfred Macx, a (több értelemben is) netfüggő ötletember, aki mindennap már reggeli előtt előáll néhány új találmánnyal, amelyeket aztán szabadalmaztat és ingyen átad az érdeklődő üzletembereknek – cserébe neki egyáltalán nem kell a pénzzel törődnie és vígan élheti nagy sávszélességű életét.
A második hármas egység főszereplője Manfred lánya, Amber, aki a mai fogalmaink szerint kissé bajosan tekinthető embernek, mivel az ő életében a technológiai fejlődés már odáig jutott, hogy az emberek (elmék, személyiségek, lelkek – nem is tudom, minek nevezzem őket) szabadon másolják és tárolják magukat, az életük nagy részét virtuális valóságokban töltik, és a halál csak akkor jön el, ha valaki véletlenül vagy szándékosan törli az összes biztonsági mentést magáról, majd véget vet az életének.
A harmadik hármas főszereplője pedig Amber fia, Sirhan, akinek nem volt könnyű gyerekkora (a szülei, jobb nevelési módszert nem ismerve, többször is megnyomták rajta az újraindítás-gombot), s aki felnőttként leginkább azzal van elfoglalva, hogy megismerje a múltat és összeállítsa a családi archívumot, miközben a Naprendszert éppen szétszedik körülötte, hogy a bolygók anyagából komputróniumot állítsanak elő.
Ám a furcsa családtörténet csak a könyv egyik része: a lényeg az, ahogy Stross az egyre gyorsuló technikai fejlődést és annak következményeit bemutatja. A könyv kulcsfogalma a technológiai szingularitás (erre utal a regény címe is). Nem szándékozom az egész Wikipédiát idemásolni, meg az is lehet, hogy rajtam kívül mindenki más tökéletesen tisztában van a fogalom jelentésével, úgyhogy csak egy keveset idézek: a technológiai szingularitás az a „lehetséges jövőbeli esemény, amikor az emberfeletti intelligencia megjelenése miatt a technológiai fejlődés és a társadalmi változások felgyorsulnak, olyan módon és sebességgel változtatva meg a környezetet, amit a szingularitás előtt élők képtelenek felfogni vagy megbízhatóan megjósolni”.
Az Accelerando története során bekövetkezik a szingularitás, ami sok egyéb mellett például azzal a következménnyel jár, hogy a könyvben szereplő generációk között hatalmas szakadék keletkezik, és egyik generáció sem képes már megérteni az őt megelőző vagy őt követő generációk életformáját és problémáit. A szingularitás utáni, a „Gazdaság 2.0” szerint működő világok pl. a mi szemszögünkből nézve elképzelhetetlenül gazdagok, és mindenki minden alapvető szükségletét könnyen kielégítheti bennük: az emberek (elmék, személyiségek stb.) ingyen jutnak testhez, ételhez, lakáshoz. Ezekben a világokban viszont az egyre növekvő sávszélesség- és tárhelyigény kielégítése jelent gondot, s ennek érdekében kell pl. az egész Naprendszer anyagát komputróniummá alakítani illetve hatalmas, egymásba rétegződő Matrjoska-agyakat létrehozni.
Az Accelerando vízióját egyébként minden hihetetlen és felfoghatatlan részlet ellenére nagyon könnyű elképzelni, mert a regény alaphelyzete annyira valósághű. A regény története a 21. század elején indul, s bár a való világ átlagembere még nem egészen olyan, mint Manfred, szerintem sokan már nem állunk messze attól, hogy hozzá hasonlóvá váljunk. Ahogy a poszt elején említettem, Manfred több értelemben is netfüggő: egyrészt olyan eszközöket használ, amelyek segítségével folyamatosan online lehet és információkat szerezhet, s amelyek automatikusan, valós időben posztolják a férfi minden egyes lépését. Másrészt viszont Manfred nemcsak a szokásos dolgokra használja a netet: az emlékeinek és a személyiségének jelentős részét is a hálózatra kötött kütyüiben tárolja, és ha elszakítják őt az eszközeitől, akkor majdhogynem életképtelenné válik.
Bár én még ott tartok, hogy a személyiségem meg az emlékeim túlnyomó részét az agyamban tárolom, nem nehéz elképzelnem a Manfredéhez hasonló életet, és ami a konkrét netfüggést és állandó információéhséget illeti, néha úgy érzem, nem állok túl messze Manfred életmódjától.
A mai információfüggés és a fejlődés lehetséges útjainak ábrázolása során egyébként rengeteg olyan kérdést felvet a regény, amelyek előbb-utóbb biztosan aktuálisak lesznek, ha most még véletlenül nem lennének azok. Hogyan boldogul majd az ember az egyre hatalmasabbá és önállóbbá váló mesterséges intelligenciák világában? Hol kezdődik és meddig tart egy ember – egyáltalán, mi teszi az embert? (A lelke? A személyisége? Az emlékei? A teste?) Milyen az élet a virtuális valóságokban? Mi lesz a személyiség integritásával (és van-e egyáltalán értelme erről beszélni) egy olyan világban, ahol mindenki szabadon másolja és tárolja magát, ahol az ember a személyisége különböző másolataival (változataival) rengeteg különböző életet leélhet, s ahol a személyiség különböző változatai mind más-más tapasztalatokat szerezhetnek?
Azt persze nem lehet tudni, hogy az Accelerando víziója mennyire pontos, de a könyvet olvasva mindenképpen érdekes az a felismerés, hogy a furcsa formákban testet öltő és furcsa módon élő szingularitás utáni poszt-humán lények (emberek) igazából nagyon is emberien viselkednek és emberi érzelmekkel és hibákkal rendelkeznek. (Az, hogy ez megnyugtató vagy éppen nyugtalanító, egyéni ízlés kérdése.)
Azért annyit megemlítenék, hogy bár a tartalom rettentő érdekes, az Accelerando mint regény nem túl jó. Ennek egyik oka az lehet, hogy a könyv egy novellasorozatból alakult át regénnyé, s az egyes történetek korábban önálló írásokként jelentek meg. Talán ebből is következik, hogy a könyv szerkezete és történetvezetése meglehetősen kusza, s a történetek közötti kapcsolódási pontok esetlegesek. Ugyanakkor Stross bizonyos jelenségeket és fogalmakat az unalomig ismételget. A sok ismétlés ellenére viszont gyakran úgy éreztem, hogy fogalmam sincs, mi történik és miért, és főleg a későbbi generációk életéről szóló fejezetekben sokszor képtelen voltam átlátni a szereplők közti viszonyokat.
Végül még hozzátenném, hogy az Accelerando rettentő nehezen olvasható. Nem is annyira a rengeteg valódi vagy science fiction-szakkifejezéssel van a baj, mert ezeknek elég egyszer utánanézni (illetve kellő IT-tapasztalat vagy ilyen irányú érdeklődés esetén ismerheti őket az olvasó), hanem azzal, hogy Stross mindent túlbonyolít és előszeretettel (és szerintem sokszor indokolatlanul) fitogtatja a fantasztikus, nem-evilági szókincsét. (Úgyhogy az Accelerando bekerült a három legnehezebb angol nyelvű könyv közé, amit valaha olvastam. A másik kettő az Út Cormac McCarthytól és a Kikötői hírek Annie Proulx-tól, de ezekben a könyvekben legalább indokoltnak éreztem az extrém szókincs alkalmazását.)
