Frank McCourt: Angyal a lépcsőn - Angela's Ashes
Rövid idő alatt ez a memoár a második könyv (Monica Ali In the Kitchen c. regénye után), ami annyira jól kezdődik, hogy elég volt fél oldalt elolvasnom belőle, hogy tudjam, ez biztosan jó olvasmány lesz. (Természetesen ezeken kívül is olvastam sok jó könyvet mostanában, de nem mindegyikről tudtam egy-két bekezdés után, hogy jó könyv lesz.)
Az Angyal a lépcsőn első két bekezdése így hangzik, a saját fordításomban (átköltésemben). (Bár a könyv magyarul is olvasható, nekem angolul van meg, és egyszerűbb volt lefordítani, amit idézni szeretnék, mint megszerezni a magyar kiadást).
A szüleimnek New Yorkban kellett volna maradniuk, ahol megismerkedtek és összeházasodtak, s ahol én megszülettem. Ehelyett viszont visszatértek Írországba. Én akkor négyéves voltam, az öcsém, Malachy, három, az ikrek, Oliver és Eugene még az egyet sem töltötték be, a húgom, Margaret pedig már a sírban feküdt.Ha visszatekintek a gyerekkoromra, elcsodálkozom: hogy éltem túl egyáltalán? Az csak természetes, hogy nyomorúságos gyerekkor volt: egy boldog gyerekkorról ugyan mi érdekeset mesélhetnék? Ám az átlagos nyomorúságos gyerekkornál is rosszabb a nyomorúságos ír gyerekkor; a nyomorúságos ír katolikus gyerekkor pedig még annál is rosszabb.
Azt hiszem, már ennyiből is látszik, milyen jól ír McCourt: szépen, dallamosan, érdekesen, magával ragadóan – élvezet olvasni. Pedig a téma, amiről szó van, a legkevésbé sem könnyed. McCourt 1930-ban született New Yorkban, ír szülők első gyerekeként. Az önellátásra jóformán képtelen, ám igen gyorsan ötgyerekesre bővülő család hamarosan hazatért Írországba, s kisebb kitérők után végül az anya, Angela szülővárosában, Limerickben telepedtek le. Itt töltötte Frank a gyerekkorát a legnagyobb nyomorban, gyakran éhezve, lyukas cipőben járva, takaró helyett kabátokkal takarózva, és úgy egyébként is minden tekintetben szörnyű életet élve.
Bár az 1930-as és 40-es évek valószínűleg amúgy sem voltak túl könnyűek Írországban (sem), McCourtéknak azért még így is sikerült olyan mélyre jutniuk, ahová talán még a legnehezebb életű szomszédaiknak sem. A McCourt családnak ugyanis mindenből a legrosszabb jut: a családban több gyerek is meghal rövid időn belül, s Angela minden halálesetnél szinte katatón állapotba süllyed, és az életben maradt gyerekeit is elhanyagolja; az apa, Malachy vidám és felelőtlen alkoholista, aki komolyabb lelkiismeret-furdalás nélkül elissza a munkanélküli segélyét, ha pedig véletlenül sikerül munkát szereznie, maximum három hétig bírja a felelősségteljes életmódot; ha a család költözik, sikerül a leginkább lakhatatlan házat kifogniuk az utcában; ráadásul a rokonok sem lelkesednek éppen a családért, nem utolsósorban azért, mert Malachy észak-ír, és hozzá még „protestáns kinézetű” is, és szinte megbocsáthatatlan, hogy a jó katolikus családból származó Angela képes volt egy ilyen férfihez feleségül menni.
S ha már katolicizmus: természetesen nem csupán a család tehetetlensége és felelőtlensége nehezítette meg egy akkoriban felnövekvő gyerek életét, hanem a vallás is. Így hát nem hiányoznak a könyvből az olyan részletek sem, amelyekben az ifjúság vallásos neveléséről olvashatunk, és így alkalmunk nyílik meggyőződni róla, hogy milyen okos módon tömték a gyerekek fejét olyan fogalmakkal (bűn, megváltás és a többi), amelyeket úgysem érthettek meg, de legalább azt megtanulhatták, hogy bármit csinálnak, az helytelen, és megérdemlik az összes rosszat, amiben részük van.
Ha esetleg még lennének kétségeitek, most eloszlatom őket: borzasztóan dühítő ez a könyv. (Mármint az a dühítő, amit tartalmaz, nem pedig az, amilyen a könyv maga.) Annyi ostoba, korlátolt, gyenge, ingatag, felelősségvállalásra képtelen, önigazoló, döntés- és életképtelen felnőtt szerepel ebben a könyvben (vagyis Frank életében), és ezek az alakok annyira szánalmas és undorító módon viselkednek, hogy tényleg csak csodálni lehet, hogy Frankből normális felnőtt lett (meg persze hogy egyáltalán megérte a felnőttkort olyan szülők mellett, akik a legalapvetőbb dolgokat sem képesek biztosítani egy gyerek számára, s akik inkább hetekig próbálkoznak mindenféle házi praktikákkal, ha betegnek tűnik a gyerek, ahelyett hogy elvinnék az orvoshoz).
Ami viszont a megvalósítást illeti, a könyv remek és csodálatra méltó. A memoár gördülékeny és elragadó nyelvezetét már említettem, de ezen kívül McCourt humorát és iróniáját sem lehet figyelmen kívül hagyni. McCourt nem olyan kegyetlen és cinikus humorral ír a gyerekkoráról, mint mondjuk Dimitri Verhulst a Semmivégre c. könyvében – ő sokkal szelídebb és megbocsátóbb. Időnként persze van némi keserűség a könyvben, s ez csak még hatásosabb attól, hogy olyan ritkán érhető tetten. Amikor például Frank apja Angliába ment dolgozni, mert ott mindenkinek bőven akadt munka, az anya a korábbi rossz tapasztalatai és férje megbízhatatlanságának tudata ellenére is reménykedik abban, hogy mostantól minden jobb lesz. A könyvben leírva ez valahogy így hangzik:
[Angela:] - Ne sírj, most, hogy az apád elment Angliába, biztosan minden bajunknak vége szakad.Biztosan.
Egyetlen szó, a külön sorba írt "biztosan", ami nyilvánvalóan a felnőtt Frank tömör kommentárja, a leginkább részletekbe menő, sokoldalas litániánál is többet mond arról, hogy mennyire nem úgy lett, ahogyan azt a naiv Angela elképzelte.
Úgyhogy csak csodálni tudom McCourtot, hogy képes volt ennyire kevéssé hatásvadász és ilyen nagyon szép és élvezetes módon megírni azt, amit átélni a legkevésbé sem lehetett élvezetes.
