Halász Margit: Gyöngyhomok
A Gyöngyhomok egy kunsági család több generációjának életéről szól: Ördög Rozál és Négyökrű Mihály egy hatalmas sárgabarackfa alatt találkoznak először, s nem sokat teketóriáznak, gyorsan egymáséi lesznek, majd ott helyben otthont is teremtenek maguknak. Házasságot ugyan nem kötnek, mégis példás módon élik az életüket az elvarázsolt kertben, amelynek határait a gyökerei alatt kincset rejtő öreg barackfa, valamint három körtefa jelölik ki, és számos gyerekük is születik, akik mind más-más utat járnak be, miközben vagy igyekeznek elmenekülni a reménytelenül unalmas és poros Alföldről, vagy próbálják a lehető legtöbbet kihozni az életből ott, ha már egyszer szerencsétlenségükre oda születtek.
Ám tévedés azt hinni, hogy a Gyöngyhomok nyomasztó szociográfiai tanulmány arról, hogy milyen volt az élet az Alföld mélyén, valamikor a 20. században. S attól sem kell tartani, hogy Halász Margit könyve olyan érzelmekről, viselkedési módokról, szokásokról szól, amelyek mára már eltűntek és legfeljebb a néprajzkutatók számára lehetnek érdekesek.
Annak ellenére ugyanis, hogy a regény cselekményének ideje nagyjából behatárolható néhány elejtett információtöredékből (például abból, hogy Ördög Rozál egyik fia az első ember, aki egy Trabant büszke tulajdonosaként parádézik a pusztán), a Gyöngyhomok mégis időtlenséget és mesebeliséget sugall azáltal, hogy a szereplők a mindennapi, sivár élet helyett inkább azzal vannak elfoglalva, hogy a barackfa alá rejtett kincsről álmodoznak, a környék különös lényeiről szóló történeteket hallgatják, vagy éppen kipróbálják, hogy mit is jelent a valóságban az, ha valaki lóhalálában száguld.
S bizonyára az sem véletlen, hogy a regény alcíme (Száz év az elvarázsolt kertben) ennyire emlékeztet Gabriel García Márquez Száz év magányára, a két könyv között ugyanis számos hasonlóság fedezhető fel. Hogy ezek közül csak néhányat említsek: mindkét regény egy nagycsalád életének számos évtizedét öleli fel; mindkét könyvben fontos szerepe van a mesebeli és eltúlzott elemeknek; s bár mindkét könyvben el kell telnie száz évnek, hogy megtörjön a varázs, amely a szereplőket fogva tartja, az időnek mintha mégsem lenne semmi jelentősége. S mivel az idő nem számít igazán, nincs olyan érzésem, mintha a könyv egy olyan korról, olyan világról szólna, amihez semmi közöm.
Ha ez még nem lenne elég, Halász Margit azzal is közel hozza a regény világát az olvasóhoz, hogy a könyvben felbukkanó régies elemeket szelíd humorral és iróniával megmagyarázza, modern nyelvre fordítja. Ördög Rozál egyik lányáról, a falusi tanítónőként és vénkisasszonyként tengődő, és ma már nehezen elképzelhető elzártságban élő Irénkéről például azt olvashatjuk, hogy amikor minden férjszerzési kísérlete kudarcba fulladt, dacosan elhatározta, hogy neki bizony nem kell férfi, és egyedül is értékes életet fog élni – az elbeszélő száraz megjegyzése szerint tehát a lány szingli volt, csak akkoriban ezt az állapotot még nem így nevezték. (Irénke szinglisége egyébként pontosan öt és fél percig tartott, vagyis addig, amíg váratlanul szembetalálkozott egy kívánatosnak tetsző férfival.)
Az effajta modernizálást viszont azzal ellensúlyozza a szerző, hogy gazdag, ízes, régies nyelvet használ – legalábbis én mint városban élő, és a régi, pusztai életmód iránt vajmi kevéssé érdeklődő olvasó számos olyan szóval találkoztam a regényben, ami nemhogy az aktív, de még a passzív szókincsem részét sem képezte.
A régies, a modern és a teljességgel kortalan, mesés elemek keveredéséből pedig egy olyan könyv jön létre, ami szép, bölcs és még egy magamfajta olvasó számára is gyakran egészen szórakoztató.
(Azért a könyv elolvasása után gyorsan belekezdtem egy nagyon modern, nagyon amerikai regénybe. Mégiscsak az az én igazi világom.)
