Javier Marías: A szívem fehér
Valamikor régen hallottam már valami jót erről a könyvről, és nagyon tetszett a címe is, úgyhogy előbb-utóbb biztosan elolvastam volna. Aztán nemrég olvastam egy blogbejegyzést a regényről, amelynek a szerzője kiemelte, hogy a Szívem fehér tele van nyolcsoros mondatokkal és idegesítő zárójeles közbevetésekkel. Ki tudja, miért, úgy éreztem, hogy engem valószínűleg nem idegesítenének ezek a megoldások, hanem nagyon élvezném őket, úgyhogy azonmód meg is kértem a húgomat, hogy hozza ki nekem a könyvet a könyvtárból, hadd járjak a soksoros mondatok végére.
A regény egy harminc év körüli, nemrégiben nősült férfi elmélkedéseinek, múltidézgetéseinek és a világ megmagyarázására tett kísérleteinek sorozata. Az alig-alig létező történet központi eleme az, hogy a narrátor a saját esküvője után érdeklődni kezd az apja három házasságának története iránt, s bár maga sem biztos benne, hogy tényleg tudni szeretné, miféle titok rejlik az apja múltjában, végül nem tudja befogni a fülét és nem tud elmenekülni a (veszélyes) tudás elől.
Ahogy az az ilyesféle, múltban vájkálós regényekben lenni szokott, a történet végére természetesen kiderül a több évtizede őrizgetett titok. Viszont ebben a regényben a legkevésbé sem az számít, hogy mi történt valójában negyven évvel korábban: a rejtély csupán referenciapontként szolgál, amely lehetővé teszi a narrátor számára, hogy a titokleleplezés ürügyén szabadon filozofálhasson a legváltozatosabb témákról, többek között a házasságkötés után a házasfelek kapcsolatában bekövetkező változásokról; a megértés kényszeréről és a meg nem értés és a nemtudás lehetetlenségéről; a (meg)hallás, a tudás, a bűnösség és az ártatlanság viszonyáról; az életben előforduló ismétlődésekről és véletlen egybeesésekről; a nyelv szerepéről, amelyet a másik ember megértésében és becsapásában játszik; vagy éppen arról, hogy hogyan válik valami titokká.
Bár ezek a témák szerintem önmagukban is érdekfeszítőek, a regénybeli tálalásuk még inkább azzá teszi őket. Lenyűgözőnek és szórakoztatónak tartom a narrátor csapongásait (Juannak mindig mindenről eszébe jut valami, és megesik, hogy az egyik szereplő kérdez valamit, s a másik fél válaszát csak egy kétoldalas közbevetés vagy leírás után olvashatjuk), és csodálom az igyekezetét, hogy mindent tökéletesen megértsen és megmagyarázzon (ezért ír olyan bonyolult mondatokat és használ annyi zárójelet: mindig minden magyarázaton lehet még pontosítani és finomítani, és a narrátor épp erre törekszik).
Nincs olyan téma, amiről a narrátor ne tudna érdekesen beszélni, de azért megemlítem, hogy én a nyelv, a megértés és a becsapás kapcsolatáról szóló gondolatmeneteit élveztem a legjobban. A narrátor számára is ez az egyik leghangsúlyosabb téma, ami nem meglepő, mivel Juan tolmácsként dolgozik, vagyis hivatásszerűen figyel a nyelvre, a hangokra, a szóhasználatra és a jelentésárnyalatokra, bárkivel is beszél vagy bárkit is hallgat. A szakmája egyrészt megnehezíti az életét, hiszen a munkája során annyira megszokta, hogy mindenre figyel és mindent interpretál, hogy a szabadidejében sem tudja elengedni magát: ha a környezetében olyan nyelven beszélnek, amelyet ő is ért, önkéntelenül figyelni kezd a szavakra, és magában értelmezi (lefordítja) őket. A narrátor tehát néha szenved attól, hogy mindent érteni akar, másrészt viszont tisztában van azzal a hatalommal, amellyel a megértés és a fordítás képessége ruházza fel őt – és él is vele.
Erre a kedvenc példám a narrátor és a felesége, Luisa megismerkedésének története. Luisa is tolmácsként dolgozik, és egy alkalommal megfigyelőként vesz részt egy spanyol és egy angol politikus kötetlen találkozóján, amelyen a narrátor tolmácsol. A narrátor hirtelen ötlettől vezérelve (és az állását kockáztatva) elhatározza, hogy feldobja valamivel a találkozót, ezért elkövet néhány szándékos félrefordítást, hogy új irányba terelje és izgalmasabbá tegye a politikusok eszmecseréjét. S bár Luisa feladata éppen az lenne, hogy a narrátor munkáját figyelje és hiba esetén közbelépjen, a nő szemet huny a férfi csalása felett. Így ők ketten cinkosokká válnak, és arra használják a birtokukban lévő nyelvi képességeket, hogy másokat befolyásoljanak s egyben megváltoztassák a valóságot.
S ez csak egyetlen példa volt – a regény pedig bővelkedik az ehhez hasonló csodás jelenetekben. De ahogy már utaltam rá, a könyv akkor is elbűvölő, amikor éppen nem történik semmi, s ez jórészt a regény szerkezetének és nyelvezetének köszönhető: a történet során sokszor egész mondatok és bekezdések tűnnek fel újra és újra, s a sok ismétlődés (nemcsak a puszta szavaké, hanem a szimbólumoké, a metaforáké és az emberi kapcsolatoké) végül egészen hipnotikus és megbabonázó hatást kelt.
Persze nem muszáj a narrátor filozófiájának minden egyes elemével egyetérteni, de hogy a gondolatmeneteinek szépsége és ereje alól nehéz kivonni magunkat, az biztos.
