Diana Gabaldon: Outlander - Az idegen
Nem emlékszem, hogy írtam-e már arról, hogy nem tudok naivan olvasni – könnyen lehet, hogy igen, mert ez a téma az egyik kedvenc vesszőparipám. Nem tudom pontosan, mikor történt a változás, de valamikor egyetemista koromban vettem észre, hogy kezdek máshogy olvasni, s számomra egyértelmű, hogy ennek az akkoriban felszedett elméleti tudás volt az oka. A „máshogy” azt jelentette, hogy már nem tudtam teljesen feladni magam olvasás közben és nem tudtam csak a történetre koncentrálni, mert olvasás közben automatikusan elkezdtem figyelni, hogy miből és hogyan áll össze és mitől hat egy regény.
Jó ideig megpróbáltam küzdeni ez ellen, mert szerettem volna időnként újra úgy átélni könyveket, ahogy tizenévesen. De olyan tanáraim voltak (pl. hadd ne rajongjak most megint Bényei Tamásért), akiknek az előadásai maradandó élménynek bizonyultak, és ha már egyszer megtanultam tőlük, hogy mi az a szimulákrum vagy az action gratuite, utána nem tudtam nem észrevenni, amikor ilyesmivel találkoztam egy könyvben. Úgyhogy egy-két év átmenet után elfogadtam, hogy valószínűleg sosem leszek már naiv olvasó, és elkezdtem élvezni a nem naiv olvasással járó örömöket – amelyek amúgy számosak.
Néha azonban még most is elkap az a régi vágy, hogy elolvassak valamit csak a történet, csak a kaland kedvéért és hogy hagyjam magam a legegyszerűbb eszközökkel elvarázsolni, miközben majdnem biztos vagyok benne, hogy úgysem leszek képes elvarázsolódni. Az önmagam átejtésére irányuló kísérleteim néha kudarccal végződnek (ez történt pl. a Szél árnyéka című regény esetében), máskor egészen jól sikerülnek (pl. a Katedrális c. regényt meglepően jól sikerült naivan végigolvasnom és élveznem). Az Outlander című könyvet is a puszta történet iránti vágyból olvastam el – olvastam róla itt, felébredt bennem a kíváncsiság, és hirtelen mindennél fontosabb lett, hogy megtudjam a választ a kérdésre: „aztán mi történt?”.
Mivel elég sok mindent szeretnék mondani, és fél oldalt már így is megtöltöttem az elmélkedésemmel, a regény történetéről nem írok semmit. Ha eddig nem tettétek, kattintsatok az előbbi linkre vagy ide, s elolvashatjátok a történet vázát. Én pedig innen folytatom.
Az Outlander állítólag valamiféle meghatározhatatlan műfajú írás, amely leginkább talán a történelmi – románcos kalandregény címkével jellemezhető. Legalábbis olvastam róla ilyesmit, s egy darabig valóban úgy gondoltam, egészen pontos ez a meghatározás. Mert hiszen van a könyvben történelem (a 18. századi Skóciáé), van benne románc (értsd: szex) bőven, és kalandban sincs hiány. De aztán rájöttem, hogy fölösleges efféle előregyártott kategóriákba gyömöszölni a regényt (még emlékszem a mostanában olvasott Minek filozofálni? c. könyvre), az Outlander ugyanis se nem történelmi-, se nem kalandregény, meg nem is románc, hanem 900 oldalnyi pontosan megtervezett és gondosan adagolt fantáziálás, amelynek az a célja, hogy minden bevallott és be nem vallott női igényt kielégítsen.
Bár nem kétséges, hogy Diana Gabaldon utánaolvasott egy kicsit Skócia földrajzának és történelmének, az atlasznál meg a történelemkönyvnél valószínűleg sokkal gyakrabban forgatta a Cosmopolitant, gondosan kiírogatta belőle, hogy állítólag mit szeretne egy modern nő, majd a listájához igazodva megalkotta halhatatlan hősét, Jamie Frasert, a törvényen kívüli skót harcost, akiben egyszerűen minden megvan. Jamie huszonhárom éves, észbontóan vonzó, önfejű, hősies, bátor, humoros, néha vad, néha gyengéd, néha kegyetlen, néha védtelen, mellesleg pedig szűz, s a nőkben egyszerre ébreszti fel az azonnali szexelés és a vég nélküli babusgatás vágyát. (S az írónő olyan ügyesen járt el Jamie megalkotásakor, hogy ha képes lennék még úgy igazán, tizenévesmódra belebolondulni egy regényhősbe, hát most biztosan megtettem volna.)
A lényeg tehát a női vágykiélés, a történelmi háttér pedig leginkább arra szolgál, hogy minél könnyebben lehessen minél változatosabb, durvább és megalázóbb helyzetekbe hozni a férfi főhőst, s így minél egyszerűbb legyen a lehető legtöbbféle (elképzelt) női vágyfantáziát kielégíteni. Néhány példa, hogy megvilágítsam, mire gondolok: a népszerű elképzelés szerint ugyebár minden nő szeretné, ha a pasija egy kicsit vadállat lenne, de manapság a sok metroszexuális vagy nőies alak között elvesznek az efféle férfiak, már ha léteznek még egyáltalán – milyen kényelmes hát, hogy a hősnő visszamehet az időben, egy barbárabb, ám férfiasabb korba, s kiélvezheti, hogy a férjeura némi élvezetes erőszakkal bánik vele.
A másik oldalon viszont ott áll az, hogy a manapság (remélem) viszonylag kevés férfi megy keresztül afféle szörnyűségeken, mint Jamie a 18. században – s milyen jó, hogy Jamie sok szenvedést átél, hiszen így annál jobban lehet őt dédelgetni és védelmezni, s mennyivel izgalmasabb egy hősies Jamie-t ápolgatni, mint egy mai férfi unalmas nyavalygását hallgatni arról, hogy aznap hogyan szúrt ki vele a munkahelyén a főnöke.
Szeretném úgy általánosságban azt mondani, hogy á, dehogy, a nők egyszerűen nem ilyenek, s az átlagnőben biztosan nincs meg a szadizmus és a mazochizmus azon keveréke, amely megmutatkozik ebben a regényben a hősnő Jamie-vel való kapcsolatában. De olvastam néhány blogposztot a könyvről (amelyekhez nem fogom megkeresni a linkeket, mert nem akarom újra látni őket), amelyek számomra elég megdöbbentően és meggyőzően bizonyították, hogy akadnak nők, akik tényleg olyan vérszomjasak és szado-mazochisták, mint ahogy az a regény által felvázolt nőképből sejthető, s akik tényleg szívesen borzonganak kéjesen azon, hogy milyen szörnyű sorsa van Jamie-nek. Úgyhogy azt gondolom, Diana Gabaldon roppant ügyesen felmérte a nem reprezentatív netes kutakodásom (vagyis számos magyar és külföldi blogposzt elolvasása) alapján tényleg létezőnek tűnő igényeket, és azt is kitalálta, hogy hogyan elégítse ki őket.
Két dolog miatt azonban mégsem tartom ezt a könyvet undorítóan cinikus és férfiellenes pornónak. Az egyik, hogy Jamie valamivel több, mint egy élettelen báb: a viselkedése emberi és nem teljesen kiszámítható, s ezért tényleg lehet szeretni őt és együtt lehet érezni vele. A másik pedig az, hogy a narrátornak van némi öniróniája, és időnként hajlandó reflektálni önmagára és a Jamie-vel való kapcsolatára. Egy alkalommal pl. a következőt gondolja:
Az ember mindig elgondolkozik azon, mi lehet a románcok mögött. Tragédia és rettegés, amit az idő átformál. Tegyünk hozzá egy kis mesét, és voilá (sic)! Felkavaró szerelmi történet lesz belőle, amitől lüktetni kezd az ember vére, és sóhajtozni a hajadonok. (Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2010, 772. o.)
Gabaldon pontosan ezt a módszert alkalmazta az Outlanderben, úgyhogy ha nem lenne teljesen irreleváns a befogadás nehézségeiről beszélni e regény kapcsán, akkor azt is mondhatnám, hogy ez a pár sor a regény kulcsa. Az Outlander persze annyira egyszerű, hogy nincs szükség kulcsra az értelmezéséhez, én mégis örülök, hogy szerepelnek efféle önreflexív elmélkedések a könyvben, mert ezek mintha valami olyasmit bizonyítanának számomra, hogy a könyvet érző ember írta, nem pedig egy szadista és cinikus nőszemély.
Néha azért még így is megesett, hogy elszégyelltem magam az írónő némelyik húzása miatt – s itt nem arra gondolok, hogy elpirultam egy-egy konkrét jelenet miatt, hanem arra, hogy amikor valami nagyon kínos vagy olcsó megoldással találkozom egy könyvben, elkezdem az író helyett szégyellni magam. Viszont jóval kevesebb efféle rész van a könyvben, mint amire fel voltam készülve, úgyhogy akár még meg is dicsérhetem Diana Gabaldont a viszonylagos visszafogottságáért, és azért, hogy nem (annyira) sokszor él melodramatikus eszközökkel.
A történet különben nem rossz, izgalmas, és megvan az az előnye, hogy elképesztően gyorsan olvasható. És persze szép és hangulatos a 18. századi Skócia ábrázolása is – de végül is ez kit érdekel? Nehezen hiszem el, hogy bárki is a szép színes körítés miatt olvasná el ezt a könyvet.
Az Outlander egyébként egy igen népszerű sorozat első része. Ha jól emlékszem, az írónő most írja a 8. részt – úgyhogy lesz még mit olvasnia annak, aki örömét leli az efféle történetekben. Én, azt hiszem, megleszek a további részek elolvasása nélkül. S bár már nagyon kíváncsi vagyok, mikor jön el az a pillanat (ha eljön), hogy egy könyvsorozat menthetetlen rajongójává váljak, az biztos, hogy az Outlander nem tett függővé.
Végezetül egy angol nyelvű blogposztot ajánlok: itt olvasható. A poszt kicsit szájbarágós és nagyon spoileres, viszont roppant szórakoztató, és én számos megállapításával egyetértek. A legfőbb ezek közül az, hogy a könyv minden látszat ellenére szinte kizárólag Jamie-ről meg az ő (főleg testi) csodálatosságáról szól. Emiatt az Outlander eléggé női könyvnek tűnik számomra, s talán ennek is tudható be, hogy eddig egyetlen, férfi írta blogon sem olvastam még véleményt róla. Pedig nagyon kíváncsi lennék, mit gondolhat erről a regényről egy férfi.
