Bret Easton Ellis: Nullánál is kevesebb - Less Than Zero
Ha jól emlékszem, tíz éve, az Amerikai psycho filmváltozatának megjelenésekor hallottam először Ellis nevét. A filmet azóta sem láttam, viszont Ellisre kíváncsi lettem, és tudni akartam, mi lehet az a híres botránykönyv, amiből a film készült. Viszont az Amerikai psychót akkoriban nem lehetett megtalálni egyetlen általam látogatott könyvtárban sem, vagy lehet, hogy csak gondosan a raktár mélyére száműzték a regényt. Így jobb híján a Nullánál is kevesebbet olvastam először Ellistől, de tizenhat évesen nem tett éppen mély benyomást rám: nem tetszett a stílusa, és csak annyit értettem belőle, hogy egy rakás gazdag hülyegyerek valami számomra felfoghatatlan ok miatt egyfolytában nyavalyog, unatkozik és drogozik.
Aztán pár évvel később elolvastam Ellis többi regényét, majd újraolvastam ezt is, és rájöttem, hogy valójában ez egy igen jó és hatásos könyv. Most a szép új kiadás megjelenésének alkalmából végre megvettem magamnak a regény régi kiadását, és megint elolvastam. És ismét rájöttem, hogy ez a könyv jó, ráadásul a későbbi Ellis-könyvek ismeretében felvet egy számomra nagyon érdekes kérdést, amelyre hamarosan kitérek.
De előbb pár szó a történetről: az gyakorlatilag egyáltalán nincs. A regény az unatkozó, gazdag szépfiúról, Clayről és haverjairól szól: Clay a karácsonyi szünet idejére hazatér Los Angelesbe a New Hampshire-i elitegyetemről, s az otthon töltött négy hetet folyamatos bulizással, drogozással és szexszel tölti, közben pedig időnként elmereng a múlton, amely semmivel sem volt értelmesebb, mint a jelen, ám Clay mégis valamiféle nosztalgiával emlékszik vissza a családjával a sivatagban töltött nyarakra.
Ellisről nehéz bármi újat mondani, annyit írtak már különleges, minimalista stílusáról, és arról az egyedi módról, ahogyan a 80-as és 90-es évek Amerikájára jellemző ürességet és céltalanságot ábrázolta. Igen, szerintem is zseniális módon műveli mindezt, és most már nagyon is tudom értékelni a stílusát, amit tíz éve semmitmondónak tartottam. Mivel sokan megtették már helyettem, ezért ebbe a témába nem is megyek bele jobban, inkább az ellisi erőszakról és kiútkeresésről írok pár sort.
Eléggé meglepődtem olvasás közben, mert nem emlékeztem rá, hogy mennyi erőszak van már ebben a regényben is: szó van pl. gyilkosságokról, lányok megerőszakolásáról és kényszerű prostitúcióról. Ezzel kapcsolatban elgondolkodtam Ellis első három regényének (Nullánál is kevesebb, A vonzás szabályai, Amerikai psycho) kapcsolatán. Az Amerikai psycho az én szememben az abszolút kilátástalanság regénye, a másik két könyvben viszont még érződik valami halvány remény a normálisabb életre. Ebben a könyvben pl. érdemes megfigyelni, hogy Clay még megpróbálja kizárni az erőszakot az életéből: nem vesz részt a haverjai erőszakos cselekedeteiben, vagy éppen kimegy a szobából, amikor a többiek gyilokpornót néznek. Persze el lehet őt ítélni a passzivitásáért, szerintem viszont a regény világában már az is komoly lázadásnak és az önálló akarat megtestesülésének tekinthető, hogy Clay néha még gondolkodni is hajlandó, és nem teszi meg szó nélkül mindazt, amit a többiek megtesznek.
Természetesen még véletlenül sem szeretném Clayt túldicsérni, mert ő is ugyanolyan üres, céltalan, értelmetlen életet él, mint a játékból erőszakkal szórakozó haverjai. Az viszont érdekes, hogy ebben a regényben Ellis éppen őt, a legkevésbé erőszakos karaktert teszi meg főhősnek, akinek ugyan fogalma sincs, hogyan kéne az életén változtatnia, de legalább nem mások kínzásában keresi a kiutat – s ez talán okot ad némi reményre.
A Vonzás szabályaiban szintén néhány gazdag fiatal némi erőszakkal fűszerezett játszadozásait követhetjük nyomon. A történések épp oly esetlegesek, a karakterek pedig épp oly felcserélhetők, mint a Nullánál is kevesebb esetében. Viszont sem a Nullánál is kevesebb, sem a Vonzás szabályai nem készít fel arra a tébolyító erőszakra, az érzelmi sivárságra és a végtelenül keserű, kiutat sehol nem találó életszemléletre, amely az Amerikai psychóban megjelenik.
Nem tudom, mikor és hol jött el Ellisnél az a pillanat, amikor a passzív, tehetetlen, céltalan, de többé-kevésbé ártalmatlan (vagy jobbára csak maguknak ártó) Clay-félékből hirtelen Patrick Bateman lett. És itt most nem foglalkozom az Amerikai psycho szatirikus értelmezésével, vagy azzal a nézettel, hogy Pat Bateman talán csak elképzelte mindazt, amit tett. Ez nem változtat azon, hogy kellett lennie egy pontnak, amikor az első két regény sötét világa hirtelen még sötétebbé változott és az erőszak átvette az uralmat a talán addig még meglévő értelem felett. Szeretnék rájönni, hogy hol volt ez a pont Ellisnél.
Ellis regényei sokféle érzelem kiváltására alkalmasak. Bennem többnyire a szomorúság a legerősebb érzés, amikor őt olvasom. Ellistől ugyan távol áll a moralizálás, de tőlem nem, úgyhogy nyugodtan leírhatom, hogy a szívem szakad meg, valahányszor az ő embertelen, érzelemmentes, boldogtalan, hamis mámorokban élő hőseiről olvasok, akik a fenenagy jó dolgukban nem tudják, hogy mivel tegyék elviselhetővé azt a pokoli életet, amit saját maguknak kreáltak.
(És mégis folyton újraolvasom a könyveit.)
Egyébként most jelent meg a regény folytatása, a Királyi hálószobák. Majd elolvasom valamikor, hogy megtudjam, mihez kezdtek a Nullánál is kevesebb hősei az életükkel. De nem egyhamar.
