Pierre Bayard: Hogyan beszélgessünk olyan könyvekről, amelyeket nem olvastunk?
A Molyon találkoztam ezzel a könyvvel, és az értékelések alapján igen szórakoztatónak tűnt, úgyhogy gondoltam, elolvasom. Bár nem úgy készültem, hogy a könyv megváltoztatja majd az életemet (vagy legalábbis az olvasási szokásaimat), kíváncsi voltam, miféle érveket tud felhozni a szerző a nem-olvasás mellett.
A könyv első részében megismerhetjük azokat a kategóriákat, amelyekbe Bayard szerint a nem olvasott könyvek tartoznak: vannak az elfeledett könyvek, az ismeretlen könyvek, a hallomásból ismert könyvek, valamint az átlapozott könyvek. A második részben a szerző azokat a főbb társasági helyzeteket ismerteti, amelyekben úgy adódhat, hogy könyvekről kell beszélgetni. A harmadik részben pedig ad néhány tanácsot, illetve pár lehetséges választ a címben feltett kérdésre.
Mint mondtam, nem számítottam valami rettentően súlyos olvasmányra, de ez a könyv még a kevéske elvárásomat is alulmúlta, amit sajnálok, mert az azért feltűnt, hogy a szerző nem ostoba ember, és volt néhány nagyon találó, filozofikus gondolatmenet a kötetben, amelyben szívesen elmélyedtem volna jobban is. Bayard egyik érdekes észrevétele pl. az, hogy nehéz bármely könyvről kijelenteni, hogy elolvastuk, hiszen már az olvasás pillanatában elkezdődik a felejtés folyamata, és a végén minden elolvasott könyv elfeledett könyvként végzi. Még a legemlékezetesebb olvasmányainkból is legfeljebb néhány apró részletet őrzünk meg – de ezeket is torzan.
Ezen kívül szó esik arról is, hogy nem kell elolvasni egy könyvet ahhoz, hogy kritikát írhassunk vagy mondhassunk róla, sőt igazából jobb is, ha nem olvassuk el, mert akkor a könyv csak feleslegesen befolyásol minket, s eltérít a legérdekesebb tárgytól: önmagunktól. Továbbá arról is ír a szerző, hogy igenis lehetséges pontos, őszinte és személyes véleményt alkotni egy könyvről, amelyet csak hallomásból ismerünk, mert mások véleményéből, a szerző általános irodalmi jelentőségéből és még számos egyéb apró jelből olvasás nélkül is megsejthető a könyv értéke, és az, hogy mennyire tetszene nekünk.
Sok hasonló eszmefuttatás olvasható még a könyvben, de többet nem részletezek, mert akkor már nem lesz értelme elolvasni a művet. Ami érdekes ezekben a gondolatmenetekben, az az, hogy bár elsőre talán olcsó szellemeskedésnek tűnnek, sok igazság van bennük. A felejtésről szóló fejtegetéssel pl. teljesen egyetértek, bár én folyamatosan küzdök ellene – ezért is olvasok el rengeteg könyvet újra meg újra. Ami a kritika meg a tárgya közötti kapcsolatot illeti: nem véletlenül szerepel e blog nevében sem egymás mellett a „könyv” meg az „egó” szó: elég hamar rájöttem arra, hogy amikor könyvekről írok, leginkább magamról írok – ennek ellenére nem írok olyasmiről, amit nem olvastam el.
A hallomásból ismert könyvek témájában pedig szintén egyetértek a szerzővel: a molyos értékelések, a blogokon olvasott vélemények, és az alapján, hogy kik lelkesednek a könyvért és kik nem, egész pontosan el tudom dönteni, hogy számomra érdekes lehet-e egy adott könyv, és néha még azt is meg tudom tippelni olvasás nélkül, hogy ki lenne a könyvben a kedvenc szereplőm, vagy melyik szálat tartanám figyelemre méltónak. A szerzővel ellentétben viszont nekem ez nem elég: ha tényleg érdekel a könyv, akkor úgyis el fogom olvasni, egyrészt azért, mert a könyvekben nekem az olvasás élménye sokkal fontosabb annál, hogy beszélgetni tudjak róluk, akár olvastam őket, akár nem. Másrészt pedig volt már rá néhány példa, hogy tévedtem, és egy könyv, amitől katartikus élményt vártam, hidegen hagyott (pl. az Út), egy másik pedig, amivel kapcsolatban inkább szkeptikus voltam, végül jónak bizonyult (pl. az Időutazó felesége).
Egészen jól elmélázgatok magamban Bayard fejtegetéseinek igazságtartalmáról, és a szerző sok gondolata közel áll hozzám. Ennek ellenére nem tetszett a könyv. Először is, a könyv lényegét jelentő filozófiát és a nem-olvasásra vonatkozó gyakorlati útmutatót húsz oldalba is össze lehetett volna sűríteni. A maradék százhatvan oldal pedig számomra majdnem teljesen érdektelen volt, Bayard ugyanis minden egyes fejezetét valamely híres szerzővel, könyvvel vagy filmmel illusztrálja, s nem elég, hogy oldalakat szán pl. a Rózsa neve vagy az Idétlen időkig c. film elemezgetésére, de odáig megy, hogy ezek az elemzések teszik ki a fejezetek nagy részét. A példák, amelyeknek csak alá kellene támasztaniuk a szerző egy-egy gondolatát, olyan hosszúra nyúlnak, hogy háttérbe szorítják a mondandót. (Bayard egyébként gyakorta hangoztatja, hogy a nem-olvasás egyik legfontosabb titka az, hogy meg kell szabadulnunk a bűntudattól, amelyet amiatt érzünk, hogy valami nagyon fontosat nem olvastunk, s ezzel egyet is értek, a kötet végtelen hosszú példáiból viszont mégis azt éreztem néha, hogy a szerzőben talán mégis bujkál némi bűntudat a saját hiányos olvasottsága miatt.)
Másodszor: nem tetszett Bayard hozzáállása a könyvekhez, s a filozófiája, amely szerint mindent elolvasni úgyis lehetetlen, s akkor már inkább fordítsunk minél kevesebb időt az adott könyvre, hogy minél hamarabb kóstolhassunk bele a következőbe. Hiába tudom én is, hogy sosem fogok az engem kicsit is érdeklő könyvek listájának végére érni, s hiába tudom, hogy minden perccel, amit egy bizonyos könyvre szánok, talán örökre elveszem az időt más könyvektől, nekem mégiscsak az a fontos, hogy elolvassam, ami valamiért érdekel, és a saját szememmel lássam, hogy milyen, nem pedig az, hogy minél több könyvről tudjak okosan beszélgetni (vagy hogy minél több könyv kapcsán tudjak saját magamról beszélni).
Nem kétséges, hogy az olvasandó könyvek kiválasztása is döntés, és mindig lesznek rossz döntések (pl. most úgy gondolom, azt a napot, amelyet nemrég a Szél árnyéka végigolvasására szántam, sokkal jobban eltölthettem volna mondjuk a Zabhegyező újraolvasásával), de ez mégsem indít arra, hogy mától berekesszek mindenféle olvasási tevékenységet, s inkább a kreatív nem-olvasási képességeimet fejlesszem a Bayard által javasolt módon.
Tudom, hogy ez a könyv inkább játék, és nem kell túl komolyan venni, de a művet átható filozófia (a részleteiben rejlő sok igazság ellenére) annyira nem szimpatikus, a megvalósítás pedig annyira aránytalan és gyenge, hogy még azt a szórakozást sem kaptam meg a könyvtől, amire pedig számítottam.
