Angela Carter: A kínkamra - The Bloody Chamber
Tavaly olvastam Angela Carter The Magic Toyshop című regényét, ami volt annyira jó, hogy kíváncsivá tegyen az írónő más műveire is, nem mellesleg pedig volt angol szakosként még most is a szívügyemnek érzem, hogy megismerjem a jelentős angol szerzők írásait, és elolvassam azokat a könyveket, amelyekről az egyetemen csak hallottam.
És ha már angol szak: két elolvasott könyve után az a véleményem, hogy Angela Carter az egyik leginkább angol szakra illő szerző, akivel eddig találkoztam. A művei tömve vannak irodalmi és kulturális utalásokkal (amelyeknek, gyanítom, körülbelül a századrészét ismerem fel), lehet őket pszichoanalitikai, feminista vagy mágikus realista szemmel olvasni és értelmezni, és komplett kurzusokat lehetne megtölteni az általa használt erőteljes, sokszor erotikus töltetű szavak és szimbólumok elemzésével. Ennek ellenére Angela Carter nem félemlít meg, és nem érzem úgy, hogy ő olyan író lenne, akit kizárólag akkor lehet érteni és élvezni, ha az ember minimum olyan olvasottsági és műveltségi szinten van, mint az angol tanszék valamely docense.
Az írónő ezen kötete tíz novellát tartalmaz, amelyek mindegyike egy-egy ismert mese vagy legenda feldolgozása. A novellák alapjául szolgáló történetek között van pl. a Csizmás kandúr, a Piroska és a farkas, illetve a Szépség és a Szörnyeteg. A könyvhöz írt előszóban Helen Simpson (számomra ismeretlen angol írónő) azt mondja, hogy a Bloody Chamber nem a mesék újraírása feminista szemszögből, hanem – szerinte és Angela Carter szerint is – olyan történetek gyűjteménye, amelyek a felszínre hozzák az ismert szövegek rejtett tartalmát, s új történetek kiindulópontjaként használják fel azt. Én pedig egyetértek ezzel.
A meséket olvasva ugyanis tényleg olyan érzésem volt, hogy Angela Carter új történeteket írt, és az, hogy a novellák a (szinte) mindenki által ismert mesék elemeire épülnek, „csak” arra szolgál, hogy egy plusz jelentésréteget adjon a novellának. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy nem feltétlenül szükséges ismerni az eredeti szövegeket ahhoz, hogy Angela Carter meséit érteni lehessen. Én pl. egészen mostanáig nem ismertem a Csizmás kandúr történetét, mégis élvezetesnek találtam az írónő azonos című novelláját.
Ugyanakkor szerintem nagyon érdekes hatás kelt az, hogy a többnyire meghatározhatatlan korban játszódó történetekben az írónő olyan modern eszközöket szerepeltet, mint a telefon, a vonat vagy a bicikli. Az efféle oda nem illő tárgyak használatával a szerző egyrészt eltávolít a mesék világától (hiszen az eredeti szövegekben semmiképpen sem szerepelhettek efféle tárgyak), másrészt viszont remekül hangsúlyozza azt, hogy a mesék implicit erőszakos és erotikus tartalma nagyon is jelen van a technikai vívmányok korában élő hősök életében.
A Bloody Chamber novellái egyébként jórészt igen nyomasztó, fullasztó, burjánzó szövegek. Ennek talán az lehet az oka, hogy a legtöbb történet szinte csak leírásból áll, s csak elvétve találkozhatunk párbeszédekkel, amelyek kicsit könnyebben olvashatóvá teszik az írást. A másik lehetséges ok pedig az, hogy Angela Carter láthatóan élvezkedik írás közben, és valósággal tobzódik a sötét, dekadens, elállatiasodottságot és romlottságot sugalló szavakban. A rózsák édes illatában nála ott van a rothadás bódító szaga is, a hagyományosan az abszolút ártatlanság állapotaként ábrázolt szüzességben pedig a későbbi túlzott szexuális étvágy és kegyetlenség lehetősége és ígérete.
Nem tudom, hogy sikerült a kötet fordítása (csak azt tudom, hogy a magyar cím nekem nem tetszik, ezért is írom mindig az eredetit), de abban biztos vagyok, hogy Angela Carter nagy nehézségek elé állíthatta a fordítót. Először is az előbb említett, roppant költői és buja nyelvezetet sem lehetett könnyű úgy visszaadni, hogy az eredmény ne legyen giccses és nevetséges, másodszor pedig az is nagy figyelmet kívánhatott, hogy akár az egy novellán belüli, akár a számos novellán átívelő motívumok (mint pl. a hideg, északi, és a látszólag meleg, barátságos déli tájak ellentéte; a mindenütt felbukkanó rózsák; a nem egészen emberi szeretők jelenléte stb.) kellően összehangoltan jelenjenek meg, s egy-egy kevéssé hétköznapi szó használata kellőképpen felidézze azt, hogy ugyanaz a szó pár oldallal vagy pár történettel korábban milyen összefüggésben bukkant fel.
Összegezve: Angela Cartert számomra elég nagy kihívás, és egyben élvezet is olvasni. Nagyon kell rá figyelnem, hogy megértsem, de megéri a fáradságot. Az egyetlen bajom az, hogy az írónő talán túl okos és túl tudatos (nem gondoltam, hogy egyszer valakinek pont ezt vetem a szemére). Ha egy picivel spontánabb és emberibb lenni, nagyon tudnék lelkesedni érte. Így viszont csak tudom és értem, hogy milyen jó író volt ő, és valószínűleg fogok még mást is olvasni tőle, de sosem lesz a kedvencem.
