Kurt Vonnegut: Mesterlövész - Deadeye Dick
Vonnegut nevével tizenévesen találkoztam először, amikor az Éj anyánk filmváltozatának bemutatásakor olvastam a filmkritikát a Cinema magazinban, s úgy emlékszem, a kritika mellett volt egy kis írás Vonnegutról is, ami felkeltette az érdeklődésemet. Így aztán el is mentem a könyvtárba, ahol elsőként a Bajnokok reggelije akadt a kezembe, amit először nem tudtam hová tenni a kamionos borítójával meg a benne lévő sok rajzzal. Aztán elolvastam a könyvet és azóta is Vonnegut az egyik kedvenc íróm, akinek szinte minden regényét újra- és újraolvasom. Az i
dei első újrám a Mesterlövész volt, amihez kissé ambivalens viszony fűz. Egyrészt nem tartozik a kedvenc Vonnegut-regényeim közé, másrészt mégiscsak újraolvasom időről időre, s ezt nem mazochizmusból teszem.
dei első újrám a Mesterlövész volt, amihez kissé ambivalens viszony fűz. Egyrészt nem tartozik a kedvenc Vonnegut-regényeim közé, másrészt mégiscsak újraolvasom időről időre, s ezt nem mazochizmusból teszem. A Mesterlövész bővelkedik a Vonnegutnál megszokott fatális véletlenekben, történelmi összefüggésekben és bizarr fordulatokban: a főhős Rudy Waltz apja, a tehetségtelen ál-festőművész Otto például az 1910-es években Bécsben időzve összebarátkozik a szintén festőnek készülő Hitlerrel, egy nagyszabású gesztussal megvásárolja az ifjú, rongyos, az éhhalál szélén álló Adolf egyik művét, s ezzel megmenti őt a biztos pusztulástól.
Hasonló véletlen Rudy Waltz gyilkossá válásának története is: a 12 éves Rudyra épp anyák napján bízza rá apja a féltve őrzött fegyvergyűjteményét rejtő szoba kulcsát s ezzel mintegy férfivá avatja őt. Rudy a nagyszerű pillanatot azzal ünnepli meg, hogy a vakvilágba célozva kilő a padlás ablakából. A golyó néhány utcával arrébb homlokon talál egy éppen porszívózó terhes anyát, aki azonnal meghal. Innentől kezdve Rudyra ráragad a Mesterlövész név, a családot a terhes nő özvegyen maradt férje kiforgatja a vagyonából, s így Rudyra hárul a feladat, hogy ezentúl az elbocsátott cselédség helyett gondoskodjon hőzöngő, fellegekben járó apjáról és hideg, tökéletesen érzelemmentes anyjáról.
A rideg családi körben, a véletlen gyilkosság árnyékában felnőve Rudy semlegesnemű gyógyszerész és elfuserált drámaíró lesz, akinek egyetlen drámája csúfosan megbukik, később pedig bugyinedvesítően mély hangú bátyjával, Felixszel közösen megvásárol egy hotelt Haitin, s így mindketten elkerülik a halált, amikor a hideg, rideg, unalmas Midland Cityt elpusztítja egy neutronbomba.
A történetet az időben ide-oda ugrálva ismerjük meg, bár igazából Vonnegutnál sosem a történet lényeg, hanem a karakterek és a történetmesélés módja, meg az az egyedi világ és mitológia, amelynek minden regényben más-más darabját ismerjük meg jobban:
A Mesterlövész a Midland City-történetek közé tartozik, akárcsak a Bajnokok reggelije, és természetesen számos karakter felbukkan mindkét regényben. Például Dwayne Hoover, a Bajnokok reggelije egyik főhőse itt csak aprócska szerepet tölt be, viszont sokat megtudunk feleségéről, a világszép, öngyilkossá váló Celiáról, aki a Bajnokok reggelijében csak mellékszereplő. Nagyon szeretem az efféle játékokat, oda-vissza utalásokat egy írónál, úgyhogy nekem már ezért is megéri Vonnegutot olvasni és újraolvasni.
Az intertextualitás élvezete mellett persze egyéb érdekességeket is tartogat a regény. Különösen elgondolkodtató pl. Rudy azon elmélete, hogy egy ember életének története már jóval a halála előtt véget érhet, s onnantól kezdve az ember az utóhangban él és passzívan várja a halált. Rudy ezzel az elmélettel magyarázza a szülei tehetetlenségét és életképtelenségét: véleménye szerint apjuk életének története akkor ért véget, amikor szokásos grandiózus gesztusainak egyikével magára vállalta a felelősséget a terhes nő haláláért; anyjuké pedig akkor, amikor férjhez ment Ottóhoz.
Az elmélet aztán kiterjeszthető egész Midland Cityre és akár még messzebbre, egész országokra és társadalmakra is, az ebből fakadó következtetések pedig szabadon levonhatók.
A regényben megnyilvánuló társadalomkritika mellett Vonnegut híres humorát sem tudom említés nélkül hagyni. Például amikor Rudy a terhes anya megölése után a következőképpen mereng, az valóban az irónia magasiskolája:
Különben is: hogy jut eszébe egy kétgyermekes, állapotos családanyának, hogy anyák napján porszívózzon? Valósággal kiprovokálta, hogy golyót röpítsenek a fejébe – hát nem?
Tulajdonképpen annyi jó van ebben a könyvben, hogy valószínűleg az egyetlen ok, amiért nem szeretem annyira, az a főhős alakja. Igaz, hogy Vonnegutnál nemigen találni túl sok igazán pozitív, szerethető alakot (nekem most egyetlenegy sem jut eszembe), de Rudy még a sok elfuserált, gyenge antihős között is párját ritkítja. Ő valóban semlegesnemű, érzelmeit és érdeklődését a múlt tapasztalataiból tanulva inkább mélyen magába zárja vagy nem is engedi, hogy kialakuljanak (amikor mégis, annak kudarc a vége, mint pl. az összesen három előadást megélt drámája, a Katmandu esetében), nekem meg meglehetősen nehéz bármiféle érzelemmel viszonyulnom egy ennyire neutrális karakterhez, s így a történetéhez is.
