Stephen King: Carrie
A Carrie volt King első regénye, s bár az évek során tucatnyi könyvet olvastam tőle, ez eddig kimaradt, bár King könyveit szerencsére egyáltalán nem nehéz beszerezni. A híres filmváltozatból évekkel ezelőtt egy késő esti tévékapcsolgatás közben láttam valamennyit, de akkor nem hagyott bennem mély nyomot.
Tavaly novemberben aztán elérkezett az idő, hogy pótoljam a hiányosságaimat és egy hosszú vonatúton hazafele belekezdtem a könyvbe, s még aznap este végig is olvastam.
Carrie az első a King műveiben később is gyakran felbukkanó, különleges mentális képességekkel megáldott / megvert áldozat-hősök sorában. Azt gondolom, Kingnek voltak ennél sikerültebb regényei is ebben a témakörben, mint pl. a Holtsáv, (ami az egyik nagy kedvencem,) de első regénynek mindenképpen elismerésre méltó ez a mű.
A regény a végzős gimnazista Carrie történetét meséli el, akit fanatikus anyja egyedül nevel. A lány formátlan ruhákat hord, viselkedése félénk és esetlen, s mindenki tud anyja vallásos mániájáról is, ezért Carrie-nek nincs esélye beilleszkedni a közösségbe, s ő az osztály gúnyos megjegyzéseinek és piszkálódásainak állandó céltáblája.
Mivel anyja nem hajlandó tudomást venni és a lányát felvilágosítani a szexualitásról és az azzal összefüggő testi és lelki megnyilvánulásokról, Carrie-t ijesztő meglepetésként éri, amikor az iskolai zuhanyzóban váratlanul megindul az első menstruációja. Az osztály lánybandája a bandavezér Chrisszel az élen kigúnyolja és megalázza tudatlanságáért, míg akad néhány ember, aki mellé áll és megpróbálja elviselhetőbbé tenni az helyzetét, például Susan, az együttérző osztálytárs, aki elhatározza, hogy segít Carrie-n.
A zuhanyzóbeli eset után Christ eltiltják a hamarosan esedékes végzős báltól, míg Susan önként lemond a részvételről és ráveszi a barátját, hogy ne őt, hanem Carrie-t kísérje a bálba.
A továbbiakban aztán a történet a két ellenlábas oldal között bonyolódik. Chris képtelen elfogadni a büntetést és bosszút forral, miközben Susan nem egészen önzetlenül azon munkálkodik, hogy Carrie számára felejthetetlenné tegye a végzősök bálját és elhitesse vele, nem lehetetlen, hogy ő is beilleszkedjen és normális életet éljen.
Eközben azt is megtudjuk, hogy Carrie gyerekkora óta képes a gondolataival tárgyakat mozgatni, ám ez a képesség sok évig szunnyadt benne, s csak most, a felnőtté válás küszöbén ébredt fel benne ismét. S míg gyerekként Carrie még nem tudta tudatosan irányítani az erejét, a történet során képessé válik erre, és használni is kezdi a hatalmát, s ez aztán hozzájárul az apokaliptikus, drámai végkifejlethez.
A regény töredezett szerkezetű, részben dokumentarista stílusú, s a történet ide-oda váltogat a különböző idősíkok között. Bár a konkrét cselekmény csak néhány hetet vagy maximum néhány hónapot ölel fel Carrie első menstruációja és a végzősbál éjszakája között, a történet során a különböző ál-dokumentumokon keresztül bepillantást nyerünk az anya előéletébe és Carrie gyerekkorába, amikor először mutatkozott meg nála a telekinézis képessége, és ugyanígy értesülünk arról is, hogy Carrie élete és a város nagy részét elpusztító vérengzése milyen hatással volt az életben maradottakra és a telekinézissel foglalkozó tudományos életre.
Furcsa számomra, hogy a könyv borítóján a fülszövegben és a film tagline-jában is valamiképpen gonosznak és rettenetesnek festik le Carrie-t, miközben ő csak egy zavarodott, megalázott, szánnivaló lány, akit túl sokat taszigáltak és akiből végül elemi erővel robbant ki az évek során felhalmozott düh. Valahogy úgy, ahogy az ebben a dalban hallható.
Szerintem végtelenül szomorú, hogy Carrie-ből a végén csak egy tudományos érdekesség, kutatnivaló marad, az élete meg lassan feledésbe merül.
