Micky Donnelly: Ikeridő - Doubletime

Ha olyasmit olvasok egy könyv borítóján, hogy a mű „a nyelv, az irodalom és az érzékelés határait feszegeti”, én azonnal elgyengülök, és csakis arra vágyom, hogy minél hamarabb elolvassam az  adott könyvet, mert különben esetleg lemaradok életem nagy élményéről. Valahogy így voltam Micky Donnelly regényével is, amelyet az akciós könyvek között láttam meg az Alexandrában. Először a borítója tetszett meg. Aztán a címe. Aztán meg a hangzatos szöveg a hátsó borítón. Innentől pedig nem volt menekvés.
 
Gyorsan elmondom, miről is szól ez a regény, aztán pedig feszegetem egy kicsit a nyelv, az irodalom és az érzékelés határait, ha már a könyv nem teszi ezt meg az általam várt módon. Az antihős a bohém alkoholista, Myles, akinek súlyos gondjai akadnak a feleségével, a munkájával, s legfőképpen az albérletével, amelynek nemhogy a bérleti díját nem fizeti, de szándékosan igyekszik tönkretenni a lakást. (Hogy miért, az számomra nem volt világos.) Vandalizmusa miatt Myles a gonosz, vadkapitalista lakástulaj verőlegényeinek célpontja lesz, s a regény cselekménye főleg abból áll, hogy Myles különböző régi és új ismerőseinél bujkálva igyekszik megúszni a neki beígért nagy verést.
 
Ami a címben ígért duplázódásokat illeti, ezek többféle módon jelennek meg: például a Mylest üldöző keményfiúk a megszólalásig hasonlítanak egymásra. Emellett Myles a történet során találkozik fiatalabb hasonmásával, egy Matt nevű férfival, akivel a művész Mex hozza őt össze, direkt azzal a céllal, hogy a hasonlóságokat kiemelve nagyon művészi és nagyon sokatmondó képeket készítsen a két férfiról. S hogy ne csak a felszíni hasonlóságoknál maradjunk, az is érdekes, hogy Myles két segítője, Mex, és a titkos projekteken dolgozó McNabb kísértetiesen hasonló nézeteket vallanak, s meg vannak győződve arról, hogy az ember már azzal megváltoztatja a valóságot, hogy megpróbálja felfogni azt.
 
Azt hiszem, pár évvel ezelőtt nagyon élveztem volna ezt a regényt, és nagyon tudtam volna lelkesedni azért, hogy milyen érdekes, ahogy ugyanaz a téma visszaköszön a szöveg különböző rétegeiben. Sőt, az is lehet, hogy ha nem pont a múlt héten olvastam volna ezt a könyvet, akkor is nagyon lelkesednék érte, de így nem, ennek pedig több oka is van.
 
Az első az, hogy a Barbárokra várva után olvastam ezt a regényt. Nem véletlenül emlegetem Coetzee könyvét állandóan: az utóbbi idők egyik legnagyobb és leglesújtóbb élménye volt ez számomra, ami után napokig nem tudtam mást olvasni, amikor pedig újra tudtam, akkor valami könnyed, de kellően intellektuális élményre vágytam, (nem valami Júlia-regényre, ahogy azt korábban írtam), az Ikeridő pedig nem ilyen. Könnyednek elég könnyed, és időnként jól elszórakoztam Myles szövegelésén és öniróniáján, de ezen kívül semmi többet nem kaptam a könyvtől.
 
A másik ok, amiért nem lelkesedem az Ikeridőért pedig az, hogy miközben olvastam, túlságosan el voltam foglalva a saját valóságommal, és így nem tudtam igazán komolyan venni a regény által felvetett kérdéseket. Amíg ugyanis a könyvön kívüli világgal bíbelődtem, teljesen lényegtelennek éreztem az olyan, merőben elméleti kérdéseket, mint hogy hogyan változik meg a valóság azáltal, hogy a szemlélő megpróbálja rendszerbe foglalni azt, emellett pedig szörnyen elcsépeltnek éreztem a szerző által használt szimbólumokat is: a tükröket, a tükröződéseket, a megkettőződéseket, s az ezek által sugallt felcserélhetőséget és pótolhatóságot.
 
Ebben a témában nálam Paul Auster New York trilógiája az etalon: az a könyv tényleg feszegeti az érzékelés, stb. határait, s ahhoz képest számomra Micky Donnelly könyve csak közepesen ügyes utánzat. De hogy ne mindig csak Austert emlegessem, csak idén legalább két sokkal jobb könyvet olvastam már a fikció-valóság keveredésének témájában: az egyik Margaret Atwood Vak bérgyilkosa, a másik pedig Pynchon 49-es tétele. A jó könyvek pedig igényessé tesznek, és utána nehezen érem be egy Ikeridő-féle, kevésbé jó regénnyel.
 
Miközben ezeket írom, tisztában vagyok azzal, hogy talán egyetlen könyvet sem szabadna ilyen felületesen és kevéssé ideális körülmények között olvasni, mint ahogy én az Ikeridőt olvastam. Azon is gondolkodom, hogy milyen sok múlik az időzítésen: máskor biztosan szerettem volna ezt a regényt, de pont így, pont most nem került közel hozzám, s azt sem hiszem, hogy valaha kedvem támad majd újraolvasni. Közben viszont az is eszembe jutott, hogy talán nem is baj, hogy pont most olvastam a regényt: hiszen az Ikeridő arról szól, hogy hogyan változik meg a valóság a befogadó felfogása által. Én pedig legalább azt bebizonyítottam magamnak, hogy a túl sok valóság gyökeresen megváltoztatja az irodalom befogadását, és számomra nagyjából lehetetlenné is teszi azt.