Az elég sokat elmond (nekem magamnak legalábbis), hogy majdnem két hétig tartott elolvasni ezt a nyamvadt 500 oldalt. Nem mondanám, hogy annyira untam (mert annyira nem), de azt se mondanám, hogy nem találtam bármi más dolgot vagy történést érdekesebbnek ennél (mert igen).

Szóval Welsh folytatta a Trainspottingot, remek. De felmerül a kérdés: mégis minek?

Mintha a Trainspotting óta eltelt években a szereplők teljesen beilleszkedtek volna valahova, vagy örökre beásták volna magukat valamibe, amit már a Trainspotting idején is sejteni lehetett. És lényegében ugyanarról az elcseszettségről két regényt is írni szerintem kicsit sok. Persze nem volna sok alapvetően, csak mintha Welshnek már fogalma se lenne a világról, amiről ír, úgy meg mégiscsak – egy kicsit unalmas.

Lehet persze, hogy ez a fogalmatlanság csak látszólagos, és pont azt hivatott kifejezni, ami sokszor szóba kerül a regényben: hogy a régi Leith – amiből mostanra tényleg jórészt konszolidált hipszternegyed lett – eltűnőben van, és nemsokára már nem lesz senki, aki emlékezni fog rá. Csak úgy tűnik, már Welsh se emlékszik rá túlzottan.
És az a brutális, nyers, tragikus és kilátástalan és rohadt nihilista, de közben ordenáré módon vicces világ, ami a Trainspottingé volt, az itt kb. nincs sehol. (És nem azért, mert már tényleg nincs sehol – a szereplők még bőven abban a világban élnek, csak Welsh már nem tudja, hogy írjon róla.)

Szerintem a legjobb dolog, ami ezzel a regénnyel történhetett, hogy megcsinálták belőle a Trainspotting 2-t. A T2-nek amúgy szinte semmi köze nincs a regényhez, épphogy csak pár alapmotívumot meg epizódot használtak fel hozzá, viszont úgy érzem, a film őszintén csinálja, amit Welsh kurvára nem csinál itt őszintén: a nosztalgiázást. A filmben nem sokat vacakoltak a történettel, kihegyezték az egészet pár Trainspotting-szintűen vicces vagy felkavaró vagy elgondolkodtató epizódra, és remek vizuális és zenei hatásokat és utalásokat alkalmazva oldották meg, hogy az egész film egy nosztalgiatrip legyen. Ami szerintem teljesen oké, négyszer néztem meg moziban, ami egyéni csúcs, és egyszer sem untam.

Ebben a regényben ellenben Welsh úgy csinál, mintha nemcsak nosztalgiázna, hanem lenne új mondanivalója is, meg mintha lenne rendes történet is (ami a Trainspottingban köztudomásúan nincs, és nem is hiányzik), csak az a baj, hogy Welshnek nemigen van új mondanivalója, és mintha nemigen tudna 500 oldalas rendes történetet írni, úgyhogy elég szenvedős ez az egész (nekem, olvasni), és elég erőlködős (szerintem, a szerző részéről).

(Azért elolvasom majd a Skagboyst is.)