A Trainspotting 2, ahogy az sejthető volt, hatalmas nosztalgia-trip. Persze: sötét és elcseszett és beteg humorú nosztalgia (eszméletlenül cool zenékkel aláfestve), mert a 96-os (80-as évek végi) edinburghi élet(mód) azért nem olyasmi, amit nagyon visszasírna az ember.

Nosztalgia mégis – a szereplőknek és a nézőknek is. A szereplőknek, ahogy véletlenül vagy direkt újra pont azokra a helyekre és pont hasonló helyzetekbe keverednek, mint 20 éve, és egy-egy utcasarkon befordulva vagy egy különlegesen undorító vécét megpillantva hirtelen újraélik azt, ami egykor volt. És a nézőknek is, mert hát a Trainspotting kultfilm, meg minden, sokszor láttuk sokan (én úgy 863-szor, minimum), és a Trainspotting ikonikus jeleneteit a T2 kontextusában, esetleg modernizált verzióban látni újra olyan érzés, mintha a saját fiatalkorom darabjait látnám újra. Mintha a Trainspotting nemcsak egy film lett volna, amit az elmúlt 18 évben sokszor újranéztem, hanem velem történt volna. Intenzív élmény, na.

Hogy milyen a film, ha leszámítjuk a nosztalgia-faktort? Bár azt úgysem lehet leszámítani, mert a film eleve a nosztalgiáról szól, arra játszik rá, bármennyire ironikusan is. Ha mégis megpróbálom leszámítani a nosztalgia-faktort, akkor arra jutok, hogy a T2 úgy is eléggé jó. Sőt, egyre jobb, ahogy az ember túlesik az első nosztalgia-sokkon. Én megnéztem egy héten belül háromszor, mindháromszor élveztem, és minden alkalommal egyre jobban csodáltam a film tudatosságát és finomságát – itt minden ki van találva és pontosan át van gondolva: hogy hány tizedmásodpercnyi részlet kell a Lust for Life-ból ahhoz, hogy hirtelen 20 évvel korábban találjuk magunkat gondolatban; hogy hogyan kell Renton árnyékának a falra vetődnie úgy, hogy az érzékeltesse valami fontosnak a hiányát; hogy miért volt és van meghatározó szerepük a vécécsészéknek Renton életében.

Azt hiszem amúgy, a T2 a Trainspotting ismerete nélkül is értelmezhető és élvezhető (valamennyire), de mindenképp jobb előtte megnézni (vagy újranézni) a Trainspottingot, mert a T2 cselekménye nagyrészt a közös emlékekre épít, és a hatása nagyrészt a közös emlékeken alapul.

És mint mindenféle emlékidézés, a T2 durva érzelmi hullámvasút tud lenni. Érdekes volt a moziban is megfigyelni, hogyan változott a terem atmoszférája menet közben – a film kezdetén nagyjából olyan hangulat uralkodott, mintha valami rég várt családi találkozóra érkeztünk volna, ahol mindenki eleve tisztában van mindenki más hátterével és furcsaságaival, ahol mindenki ismeri a többiek jó és rossz oldalát, a szokásait és a humorát. Ebbe a filmbe beleérkezni a Trainspottingot ismerve valahogy nagyon kényelmes. Ismerős a film világa, pont olyan világ, ami természetes módon létrejöhetett abból, ami 20 éve volt. És mivel ismerős, könnyű benne ismét otthon érezni magunkat – könnyen jön a nevetés, könnyen idéződnek fel a hajdani mulatságos/kínos/szánalmas történetek.

Aztán valahol menet közben megváltozik a hangulat.

Amikor a bevezető abszurd mókázás után fokozatosan rájövünk (szereplők és nézők egyaránt), hogy például Begbie még most is egy pszichopata állat, és hogy egyébként is – már 20 évvel ezelőtt sem volt vicces, ha az ember a haverjának mondhatott egy Begbie-féle fazont. Amikor a viszontlátás okozta első nagy érzelmi hullám csillapodik, és a kötelező, osztálytalálkozós jellegű bullshit-szöveg (mit értem el az életben és mennyire csudisikeres vagyok) végére érve kiderül, hogy igazából mi a helyzet, és már nemcsak a mulatságos/kínos/szánalmasra emlékszünk, hanem a mérhetetlenül szomorúra és tragikusra is. Amikor felidézed rém cinikus és agyas fiatal énedet, azt, hogy hogyan űztél gúnyt a „válaszd az életet!”-dumából, mert elég okos voltál ahhoz, hogy lásd az agymosást az életigenlő szlogenek mögött – ám közben rájössz, hogy amit te csináltál, az sem jobb – és hogy nincs már jobb és jó választás, egyáltalán. (A válaszd az életet-monológ mai verziója is igen erős, számomra a film csúcspontja.)

Úgyhogy végül elég felkavaró lesz ez az egész – ez a bepillantás abba, ki hova jutott. (Ismét: szereplők és nézők egyaránt.) Mert változik ugyan a világ, és változnak a drogok és a zenék és a férfiak és nők, de logikusan változnak, a lényeget tekintve meg egyáltalán nem is. És lehetsz te 20 éve tiszta ex-junkie, akkor is folyton csak azon fogsz gondolkodni, mi a franccal töltsd ki az életedet.