A cirkusz:
Néha nem tudom elképzelni, hogyan maradnak működőképesek a cirkuszok; nem ismerek embert, aki szeretné őket. Persze biztos nem beszéltem még elég emberrel a cirkuszokról, de akivel beszéltem, az mind utálta és/vagy rettegte őket. Én is.

A barátságok, főleg a nagy-életreszólóak:
Azokba mintha már az elejétől fogva bele lenne kódolva, hogy nem, úgysem fognak örökké tartani. Hát ebbe is itt. Az első pillanattól kezdve, amikor Will, az örök-amerikai-jógyerek, udvariasan válaszol a villámhárító-árus kérdéseire, miközben legjobb barátja, Jim, az örök-amerikai-bajkereső, a furához és nyugtalanítóhoz és sötéthez ösztönösen vonzódó kiscsávó csak hallgat.

És a kiscsávós-felnövős regények alapeleme, hogy mindig van egy pillanat, kb. 14 éves kor körül, amikor az ártatlan kiscsávó-létbe betör a felnőtt élet, és utána persze lehet még évekig úgy tenni, mintha mi sem történt volna, de valószínűleg akkor nem lesz már olyan magától értetődően édes a nyári éjeken a környékbeli fákról lopott gyümölcs. Ez pedig rém szomorú, és Bradbury egész pontosan megragadja ezt az érzést itt.

A halál:
Nem tudom, hány évesen volna jó azt megismerni, ha már muszáj, de mintha mindig túl korán lenne hozzá. Nem is annyira a konkrét halálra gondolok, hanem a halál tudatának/létezésének felismerésére/elfogadására, mert onnantól kezdve, hogy tudunk róla, mintha muszáj lenne folyton feltenni a kérdést: én felülnék-e a mágikus, időutazós körhintára, és ha igen, melyik irányba mennék rajta?

Azt hittem viszont, sötétebb és rettenetesebb ez a regény. De fura ez a Bradbury – mindig meglep, mennyire optimista, mennyire képes a jót látni, és mennyire őszintén tudja hinni, hogy a halál végül is nem létezik. (De hogy miért ennyire túl-virágos, túlzsúfolt nyelven ír erről, az rejtély.)