Örülök, hogy Dimitri Verhulst ebben a regényében ismét az egyénire koncentrál, nem pedig arra, hogy az egész emberiség mennyire rohadt – ez nekem mindig jobban tetszik, mint a nagy, világot átfogó témái. (Fogalmam sincs persze, úgy általában van-e valami egyértelmű haladási iránya Verhulstnek, ahhoz túl kevés könyve van lefordítva olyan nyelvre, amit én is bírok.)

A főszereplő a 74 éves Désiré, akinek a töke tele van már az egésszel, amit életnek szoktunk nevezni (főleg a feleségéből, a konvencionális-frigid-hárpia Monikából van elege), de aztán kipattan az isteni szikra a fejéből, és mivel 74 évesen (talán) már nem sok más menekülési út adott, úgy dönt, hogy alzheimeresnek tetteti magát, hogy bekerüljön egy erre szakosodott idősgondozó otthonba, és végre nyugta legyen a külvilágtól (főleg Monikától).

Désiré visszaemlékezéseiből lassan feltárulnak az ifjúkori vágyai (mondanom sem kell, hogy azokkal mi lett), és megismerjük a Monikával közös élet egyes részleteit, különös tekintettel az együtt (egymás mellett) eltöltött élet feszkóira és árulásaira és hazugságaira. (Meg még azt is meg lehet tanulni Désiré meséjéből, hogy hogyan kell Alzheimer-kórt tettetni – egyszer még jól jöhet ez a tudás.)

És Désirének olyan jó sötét dumái vannak, hogy azt nem állom meg röhögés nélkül. Egyszer pl. arról elmélkedik, hogy milyen temetést akar, és azt mondja, mindegy, csak lehetőleg nem akar Monika mellett feküdni, mert épp eleget feküdtek már egymás mellett életükben úgy, mint a hullák, úgyhogy nem muszáj ezt még a halál után is folytatni.

Szóval Verhulsti cinizmusa megint a csúcson van, és itt nemcsak random keserűségnek és átgondolatlan kirohanásnak érzem az egészet, amit csinál (szemben mondjuk a Krisztus bevonulása Brüsszelbe c. regényével, ahol úgy éreztem) – hát ki ne lenne cinikus és ki ne menekülne a sötét humorba, amikor 74 évesen rájön, hogy valószínűleg mindjárt meghal és hogy tiszta hülyeség volt ez az egész.

Viszont – ennek külön örülök – itt megint érzem, hogy Verhulst igazából szereti az embereket, de legalábbis van benne sok együttérzés. Mert persze, röhöghetünk gúnyosan az utca többi nyuggerén, akiknek hirtelen mindenképpen füvet kell nyírniuk és percenként kell ellenőrizniük a postaládát aznap, amikor a család épp készül Désirét az otthonba fuvarozni – de az is érződik, hogy a nyuggerek nemcsak szájtátiságból tátják a szájukat, hanem közben arról is elmerengenek, hogy talán ők lesznek a következők.

Mindemellett Verhulst is arról elmélkedik, mi tesz értelmessé és élni érdemessé egy életet. Első ránézésre Désiré élete nem volt valami nagy szám – persze, jól elvolt a könyvtárosi munkájával, meg a vörösborával, meg a madarak etetésével, de közben mindig ott volt a hiány, meg a tudat, hogy valószínűleg nem egy ilyen kirakatélet-rajongó Monikával kellett volna összekötnie az életét (csak egy példa – Monika, az idilli családi jelenetek megörökítésének megszállottja, egy ízben vagy kilencszer fújatja el a szülinapi torta gyertyáit Désirével, míg végre sikerül tökéletes fényképet csinálnia róla), és hogy egy csomó minden mást csinálhatott volna.

És mégis – mégse volt, mégse lehetett ez olyan szar. Ha valaki még 74 évesen is képes arra, hogy így hülyéskedjen és a maga módján új életet kezdjen, hát az az ember szerintem valami csodálatos kreativitással és életenergiákkal rendelkezik. Persze biztos lehetett volna ezt másra is fordítani, de lehet, hogy ez az élet, és lehet, hogy kötelező elcseszni, hogy aztán később legyen mibe belenyugodni vagy hogy legyen min cinikusan és közben önmagunkon is röhögve elmélkedni.