Véletlen vásárlás volt ez a könyv (persze nem – tetszett a címe, a borítója, a témája, meg az, hogy New York van benne, ami a kedvenc mitikus városom), és bejött.

Olivia Laing könyvében van mindenféle: önéletrajzi ihletésű merengés a magányról, művészettörténet, politika, várostörténelem, társadalomtörténet, pszichológia, meg minden.

Az alaphelyzet, amiből a könyv megszületett, az az, hogy Olivia Laing a harmincas évei közepén New Yorkba költözött egy férfi miatt, csak kiderült, hogy a férfi mégsem akar vele lenni, úgyhogy Laing ott maradt egyedül, duplán-triplán egyedül: egy idegen városban (és pont New Yorkban, ami kb. a személytelen és elidegenítő város szinonimája), egy friss szerelmi csalódás fájdalmával, közeli barátok nélkül.

Mit csinál az ember ilyen helyzetben? Néha kivonszolja magát az utcára, ha nagyon muszáj, de aztán az emberi interakcióktól bepánikolva gyorsan hazamegy, és többnyire döglik az ágyon, videókat néz a youtube-on, az emberi kapcsolatok melegségének illúzióját keresi a neten, anélkül hogy vállalná a valódi kapcsolatok veszélyeit, stb.

Laing pont ezt csinálja, de azért az agya szerencsére még működik, úgyhogy a youtube, a netes időelcseszés, és a saját mérgező és messziről bűzlő magányán merengés az ő esetében vezet valahová: ehhez a könyvhöz. Laing ugyanis elkezdi a magányt kutatni (hogy mi a magány pszichológiája és hogy mennyire megoszthatatlan, ugyanakkor univerzális állapot/élmény is ez), aztán a városi magányt, aztán olyan művészeket, akik a városban éltek és alkottak, s akik maguk is magányosak voltak és/vagy műveik fő témája a magány volt.

A könyv szerkezete olyan, hogy a fejezetek elején Laing mindig mesél egy kicsit a saját magánya szakaszairól, aztán egy laza ugrással beleveti magát valamelyik hősének (David Wojnarovicz, Andy Warhol, Edward Hopper, Henry Darger) életébe és művészetébe, és valamiféle magány-életrajzokat ír róluk, és a műveiket elemzi abból a szempontból, hogy azok hogyan fejezték ki vagy esetleg csökkentették az adott művész végtelen magányát

Közben meg mindenfelé elkalandozik persze: mesél az AIDS-járványról és arról, hogy hogyan bántak a járvány megjelenése idején azokkal, akiket a betegséggel diagnosztizáltak; mesél a szexuális és egyéb transzgressziókról és az én kitágításáról és megváltoztatásáról; mesél a nem-normalitásról és a beilleszkedésre való képtelenségről; mesél a régi, vad, veszélyes, de az emberi kapcsolatoknak még könnyebben teret adó New York eltűnéséről és a dolgok uniformizálásáról; mesél a netes kapcsolatokról és a privátélet eltűnéséről ebben a mai rohanó világunkban.

És bár egyik témába sem megy bele nagyon mélyen (ahhoz túl sok itt a téma), és nem is éltem át nagy revelációkat Laing magányról való fejtegetéseit olvasva (meglehet, nekem is van valamennyi idevágó tapasztalatom), azért a könyv így is rengeteg inspirációval szolgál és további könyvek olvasására sarkall. Pl. a négy név közül, amiket az előző bekezdésben olyan lazán odadobtam, én eddig egyedül Andy Warholét ismertem, de az ő magányáról se volt fogalmam, a másik három és még sok más említett művészről viszont még sose hallottam – és jó volt róluk hallani, mert izgalmasnak tűnik, amit csináltak, meg amúgy is, mindenki sokkal érdekesebb és bonyolultabb, ha megnézzük kicsit közelebbről. (Pl. Valerie Solanas se csak annyit csinált életében, hogy meglőtte Andy Warholt.)

És szép ez a többértelműség meg szelíd irónia, ami a címbeli „magány művészete” kifejezést körüllengi. Magányosnak lenni szerintem nem művészet – viszont születhet művészet a magányból, aminek hatására más magányos emberek talán érezhetik úgy, hogy nincsenek teljesen egyedül.

Azt azért hozzáteszem, hogy Laing stílusa helyenként irritál – kicsit didaktikus néha, kicsit túláradóan nosztalgikus (tényleg biztos marha jó volt, amikor mondjuk a 70-es években még a pornó és prostitúció központja volt a Times Square, meg amikor ugyanezen időszakban mindenki könnyen felszedhetett valakit valamelyik elhagyott, rohadó New York-i kikötő romjai között, s így legalább kapcsolatba kerülhettek egymással a magányosak, a kitaszítottak, stb. – de ezt valamiféle aranykornak beállítani szerintem túlzás), és kicsit túl pesszimista-károgó (vagy én vagyok túl optimista, de szerintem nem uniformizálódik minden, és szerencsésebb helyeken sokkal könnyebb ma kívülállónak, nem-mintapolgárnak, nem „hagyományos” szexuális beállítottságú embernek lenni, mint abban az állítólagos New York-i aranykorban volt, amiről Laing oly könnyes szemmel beszél).

És bár az életrajzai mélyen emberiek, érzelmesek, és sokszor meghatóak, a saját életéről nem tud (vagy akar) valami érdekesen mesélni. Komolyan, kivel nem fordult még elő, hogy másik városba költözött egy szerelem kedvéért, ami aztán nem jött össze? Jó, velem még nem, de az érzést és az élményt attól még ismerem, és Laing magánya (legalábbis amennyire meg tudja írni) semmivel sem érdekesebb vagy különlegesebb annál a magánynál, amit magam is ismerek életem bizonyos szakaszaiból.