Szerintem csudás, hogy pont akkor olvastam ezt a regényt, amikor sok mindenféle valóságos és nagyon felvillanyozó dolog történt velem, mert befordultabb időszakban olvasva ettől még jobban befordultam volna, az meg kinek volna jó.

Elég nyugtalanító egy regény ez, pedig elég egyszerűen indul. Egy meg nem nevezett dél-amerikai ország meg nem nevezett nagyvárosában egy szép napon egy családi vacsora közben eltűnik Carlos, a megbízható és munkamániás irodai alkalmazott. Az ügyet – természetesen – egy sokat tapasztalt nyugdíjas korú nyomozó kapja, aki lelkiismeretesen hozzá is lát a kutatáshoz, de a dolgok kb. a 3. oldalon bizarr fordulatot vesznek (még annál is bizarrabbat, mint hogy hogy van az, hogy egy férfi kimegy vacsora közben a mosdóba és többé nem tér vissza), amikor a nyomozónak feltűnik, hogy mintha minden tanú szerepet játszana és betanult szöveget mondana. Aztán olyasmik derülnek ki, hogy például az egyik fő tanú, Carlos anyja nem is maga tanúskodik, mert túlságosan le van sújtva, hanem felbérelt valakit, hogy játssza el a megtört és aggódó anya szerepét.

Úgyhogy a nyomozó még bele se lendült igazán, és máris kettős (vagy egyáltalán nem is létező) identitások, kiszervezett és más helyett élt életek, szimulákrum-életek, másolatok (amelyek sokszor jobbak az eredetinél) között, egy hirtelen idegennek és fenyegetőnek tűnő valóságban találjuk magunkat, ahol az én az atomjaira hullik (konkrétan, biológiailag meg kémiailag, nem ám csak úgy metaforikusan), és nevetségesnek tűnik már az is, hogy van nevünk – hiszen az csak egy átmeneti és teljesen fölösleges szó, amit ráaggatunk arra a kupac atomra, ami egy darabig véletlenül pont mi vagyunk.

Ez egy biológiai-egzisztencialista regény, és ilyesmivel még nem találkoztam. És meglehetősen aggasztó is, főleg mert itt már nem elég a sima egzisztencialista szorongás – itt már amiatt kell szorongani, hogy mi történik épp a sejtjeinkben, meg hogy voltaképpen minden egyes sejtszintű változás megváltoztat minket, meg hogy jön az entrópia és mindent bekebelez, akkor meg hogyan lehetne egyáltalán kicsit is folytonos az énünk, ami szoronghatna azon, hogy hogyan találjunk vagy teremtsünk értelmet, és hogyan gondolhatnánk azt, hogy van itt minekünk saját akaratunk, meg egyéni választásaink, meg felelősségünk a tetteinkért, vagy egyáltalán bármi hatásunk bármire.

Na, hát ebben a regényvilágban aztán nincs is semmi ilyesmink, s a történet ennek megfelelően jól szét is csúszik, ahogy haladunk előre. Meglehet, hogy van ebben szándék (az tény, hogy a történet szétcsúszása remekül hangsúlyozza a szereplők szétcsúszását), de a vége fele inkább már úgy érzem, MacInnesen is elharapózott a depressziós bio-egzisztencializmus, és már egyáltalán nem is keresett értelmet, mert úgyis fölösleges.

Szóval eléggé elsőregényes elsőregény ez, de olyan elsőregény, ami után mindenképpen elolvasnám MacInnes esetleges második és további regényeit is, mert igen érdekes gondolatai vannak, és egészen egyedi szemszögből közelíti meg ezt az egész kérdéskört, hogy kik vagyunk, mik vagyunk, és meddig vagyunk azok, amik vagyunk.