Tévhitek, amelyek megdőltek ezen a koncerten:

Én már túl öreg vagyok ehhez az egészhez – nem, dehogy vagyok.

Ülve nem lehet táncolni – de, lehet. Igaz, időnként azt kívántam, bár a lenti, táncolós szektorba szólna a jegyem, nem pedig a nézőtér ülős részére, de amikor lenéztem a néha igen hevesen rockerkedő ifjakra, mégis nagyobb biztonságban éreztem magam odafönn, egy középkorú (határozottan nem metálos) apuka és egy fiatal pár igen szolid női tagja között ülve – a durvább pogóhoz, ahhoz a körbeszaladós valamihez, amit a metálosok csinálnak néha, meg a hasonlókhoz sosem voltam elég vadul fiatal. Meg így legalább láttam valamit, mert lentről szerintem semmit nem láttam volna – a kivetítők hiánya elég meglepő és kissé fájó pont volt ezen a koncerten.

Valószínűleg persze semmi igazán durva nem folyt odalenn; az biztos, hogy se a koncert előtt, se utána az O2 Aréna előtti kellemes káoszban, se kicsit később a város fele tartva a kizárólag koncertlátogatókkal telezsúfolt metrón nem éreztem vagy láttam semmi agresszivitást. (És igazán mellékes, meg persze biztos vannak, akik bliccelnek, de én nagyon bírom, hogy ahogy elnéztem, a prágai koncertlátogatók az éjfél körüli metrón is érvényesítenek jegyet, pedig aligha várható ellenőrök érkezése.)

A tévhitek megdőlésén kívül és felül is: elég nagy élmény volt ez a koncert. Nem hiszem, hogy életreszóló (az egész koncert valószínűleg nem az), de elég nagy. Ifjabb és mindent-akaróbb koromban nehezményeztem néha, ha egy zenekar annyira profi és kiszámított, hogy szinte semmi hely nem marad a közönséggel való intim és varázslatosan véletlenszerű kapcsolat kiépítésére, és még mindig azt gondolom, hogy elvileg biztos van olyan is, hogy egy zenekar úgy profi, hogy képes személyes(nek tűnő) kapcsolatba lépni 18 000 ember mindegyikével, de most már nem várom el ezt mindenképpen, és úgy vagyok vele, hogy ez már a profizmus legmagasabb, jóformán szuperhősséggel felérő szintje, amit biztos nem sokan érhetnek el. Úgyhogy én simán beérem azzal, ha idejön egy zenekar, kb. másodpercre pontosan 90 percet játszik, háromszor szól közben a közönséghez (Thank you; Ahoj!; Hello, Prague, this is my favorite city in the whole fucking world!), majd távozik. Közben viszont jelen van és a jelenlétével létrehozza azt a fantasztikus, néha kicsit ijesztő (mert olyan erős) tömeg-atmoszférát, ami engem totál felvillanyoz, és még másnap is egyfolytában vigyorgok tőle.

Gondolkodtam ezen, mennyire üzleties ez a szemléletmód, hogy kinek a lelke kurvul elfele ilyenkor, a kevesebbel való beéréskor (ha valakié), és hogy hogy vannak ezek a dolgok a pénzzel meg a művészet állítólagos szentségével. Viszonylag ritkán járok koncertre, úgyhogy nem tudom biztosan, de mintha lenne valami szerződés az előadó meg a közönség között – az előadónak elvileg van valami adnivalója, én pedig szeretnék kapni valamit (élményt és érzelmeket), és jó esetben van egy hallgatólagos megegyezés, hogy mindkét fél megfelelően fog viselkedni, hogy ez a csere megtörténhessen. Az előadó, teszem azt, nem háromórás késéssel lép színpadra úgy beállva mindenféle szerektől, hogy kb. mozdulni nem tud (true story, a Hiperkarma feloszlás előtti egyik utolsó koncertjéről, 2007-ből, amire még 10 évvel később is rossz érzésekkel gondolok vissza), én pedig, teszem azt, szintén nem iszok annyit, hogy utólag csak a karszalagról emlékezzek rá, hogy ja, amúgy koncerten voltam. (Pláne, hogy ezen a koncerten karszalag se volt.)

Elég pragmatikus vagyok, és nagyra értékelem… nem azt, ha kiszolgálnak, nem azt, ha kapok valamit a pénzemért és időmért (azt is értékelem, de nem az a lényeg), hanem azt, ha mindkét fél betartja, amit ígért. Azok a pillanatok pedig, amikor valamelyik fél bőven túlteljesíti, amit vállalt (rájöttem – és kicsit meg is lepett a felismerés –, hogy nemcsak az előadó tehet bele a vártnál [elvártnál] többet a dologba, hanem a közönség is), azok az érzelmi csúcspontok, mert végül is bármennyit is dumálok szerződésről meg ilyenekről, a lelkem naivabb és érzelmesebb felét mégis az hozza lázba, amikor kilátszik az ember.

Ezen a koncerten nekem két ilyen élményem volt – az egyik a Dreaming c. szám alatt, amely számomra amúgy is a zenekar egyik legfelkavaróbb dala, és élőben hallani (a felét, kb., mert ezt nem végig játszották, csak valamiféle átvezetésként) azonnali libabőrhöz és gyülekező könnyekhez vezetett; a másik meg a Question!, annak is főleg az eleje, amit valami teljesen csupasz akusztikus verzióban kezdtek el játszani, s néhány mágikus másodpercre mintha csak egyetlen hang lett volna a teremben, meg az a két fénysugár, ami Serj Tankianra irányult. Objektíven visszagondolva biztos vagyok benne, hogy nem volt akkor sem csönd, nem is hiszem, hogy lehet ennyi ember között, de az élmény, belül, az az volt – teljes csönd, kevés fény, és egy borzasztó érzelmes hang – és akkor éreztem, hogy pl. amellett, hogy profi előadó, igazából Serj Tankian is egy ember. Ennél az érzésnél többet én nem is nagyon kívánok egy koncerten.

Nem tudom, mindössze két ilyen pillanat kevés-e. Azt tudom, hogy megtörténhet ilyesmi sokkal gyakrabban, hosszabban és intenzívebben is egy koncert vagy előadás során. Mégis – elég ennyi is. Meg az érzelmek nem is egyszerű formulák szerint adódnak vagy szorzódnak össze, és négy csúcspont nem biztos, hogy pont kétszer nagyobb élmény, mint kettő.

És ezeket leszámítva is élmény volt ez a koncert – főként nosztalgiából táplálkozó. Oké, oké, elvileg most készül valami új album, de az igazság az, hogy a legutóbbi meg 12 évvel ezelőtt volt, és ráadásul nincs is olyan sok System of a Down-album, hogy az számomra már átláthatatlan mennyiségű legyen, úgyhogy azt az ötöt, ami van, elég jól ismerem. Hallgattam őket először kamaszkoromban a falu összes metálos arcával együtt, amikor mindenki rém dühös volt valamiért és mindenki csak zajongani akart, és senkit nem érdekelt se a szöveg, se a mondanivaló, se a másmilyen érzelmek, és aztán hallgatom őket azóta is töretlenül, most is, amikor már nem vagyok rém dühös (legalábbis nem életvitelszerűen) és a zajnál sokkal többet akarok.

És ami azt illeti, a System of a Downtól sokkal többet is kapok.