Ha egy könyvre azt írják, hogy bizonyos tekintetben olyan, mint a Trainspotting, az nálam kb. ugyanazt a hatást éri el, mint amikor azt írják egy könyvre, hogy olyan, mint a Zabhegyező – azonnal tudni akarom, tényleg olyan-e.

Meg egyébként szerintem én még sosem olvastam észak-ír regényt.

Ez meg, mit ad isten, egy észak-ír regény, ami állítólag olyan, mint a Trainspotting. Szerintem mondjuk nem annyira olyan, de mindegy, mert különben elég jó.

A regény egy nevenincs észak-ír kisvárosban játszódik a 90-es években, pont abban az időszakban, amikor az IRA bejelenti a tűzszünetet, de előtte-közben-utána még javában zajlanak az unionista-nacionalista összetűzések, és nemcsak valahol a belfasti metropoliszban, hanem mindjárt a kocsmaajtó előtt.

(Amúgy milyen furcsa, milyen hivatalos, milyen személytelen ilyeneket mondani, hogy „összetűzés” – McMenamin ezt sokkal élőbbé és brutálisabbá teszi mindjárt az első fejezetben, ahol leírja, egész pontosan hogy is nézhet ki egy ilyen összetűzés.)

Na de ugye tudjuk (biztos), a fiatalok mindig is fiatalkodni fognak, úgyhogy az igen nyugtalan politikai helyzet ellenére a főszereplő, a katolikus Vinny is éli a vagány, kezdő alkoholista, a sulit messzire kerülő vidéki csávók életét, miközben néha arról ábrándozik, hogy majd egyszer megtalálja álmai nőjét, néha meg arról, hogy majd egyszer Belfastba költözik, vagy esetleg Londonba, vagy valahova. (Na, pl. ezért se trainspottingos ez a regény – itt a szereplők akarnak valamit kezdeni, meg egyébként is, még nagyon fiatalok és még csak kezdő függők, úgyhogy még nem keményedtek meg és még nem gondolják, hogy már minden veszve van.

A történet egy fergeteges drogügylet körül bonyolódik, amelybe Vinny véletlenül keveredik bele, s amely során úgy alakul, hogy protestáns keményfiúkkal kell együttműködnie, ha jót akar magának. Ez a történet különben elég esetleges, mintha csak azért lenne, hogy alkalmat adjon a szerzőnek arra, hogy minél több piálós, másnapos, drogozós, bulizós jelenetet írhasson meg, de mit bánom én, ha egyszer ilyen jól tud piálós, másnapos, drogozós, bulizós jeleneteket írni. Tényleg jól tud – simán ott vagyok Vinnyvel együtt az összes kocsmában és bulin és mindenhol, és élvezem.

És nagyon jó az is, ahogy McMenamin a történelmi hátteret érzékelteti egy alig-felnőtt szemén keresztül. Igen, ami a tévében annyi, hogy már megint valami összetűzés volt Észak-Írországban, az a valóságban olyan (lehet olyan), hogy kénytelen vagy lovagiasan elkísérni a havercsajt, akinek két protestáns vagány felajánlotta, hogy hazaviszi kocsival, és közben végig rettegsz, mert tudod, hogy a keménycsávók tudják, hogy katolikus vagy, és a csaj hazafuvarozása után esetleg szétverik a fejedet. Meg lehet olyan is, hogy tényleg szétverik a fejedet, igen, pont a tiédet. (Nem tudom, McMenamin milyen meggyőződésű, de ez mindegy is – nem arra megy ki a regény, hogy ki a jó- és ki a rosszfiú.)

Az egyetlen dolog, ami eléggé kizökkent, hogy sokszor nem hiszem el, hogy egy ilyen 18 éves Vinny-gyerek így beszél/ír. Persze, mondják róla sokszor, hogy mindig is okostojás volt, de én akkor sem hiszem el, hogy valaki 18 évesen ennyire cinikusan líraian filozofikusan bölcsen fejezi ki magát. Más bajom nincs is.