Viktor Pelevin regényének hőse egy átlagos fiatal srác, aki egy szép napon vámpírrá változik. Hogy miért és hogyan, az szerintem nem olyan érdekes, úgyhogy nem is megyek bele; a „történet” lényege úgyis a Pelevintől megszokott, egyszerre szórakoztató és nyugtalanító moderntársadalom-kritika, amit jelen esetben az emberek világát a háttérből irányító, félelmetesen okos, cinikus és tapasztalt vámpírok osztanak meg a frissen vámpírrá vált Romannal (és velünk). Az öreg vámpírok által a fiatal Romannak átadott tudás lényege röviden annyi, hogy az emberi civilizációt két dolog mozgatja: a glamour és a diskurzus. Hogy mit takar ez a két fogalom, az egyrészt ösztönösen érthető, másrészt viszont borzasztóan homályos és illékony – az biztos, hogy én nem tudnám röviden összefoglalni a jelentésüket, úgyhogy meg se próbálom.

Én többek között azt bírom Pelevinben, hogy rengeteget okoskodik, és mindig jól megmondja a tutit a fejlett posztmodern világról, amiben élünk (az Empire V-beli definíció valami olyasmi, hogy: a fejlett posztmodern a posztmodernnek az a fajtája, ami már nem a korábbi, nem-posztmodern kultúrára épül, hanem kizárólag a posztmodernre – szóval, mondhatni, a fejlett posztmodern legfőbb jellemzője a négyzetre emelt irónia), de ezeket a megmondásait mindig olyan szereplők szájába adja, akik maguk is abból élnek, amit oly kritikusan szemlélnek, vagy esetleg elítélnek.

Emiatt persze még ironikusabb (és még poszt-posztmodernebb) az egész, és olvasás közben úgy érzem, mintha ördögi körbe kerültem volna. Amikor például a szupermenő, szuperagyas vámpírok elmagyarázzák, hogy hogyan mossa az agyunkat a Cosmo meg a Glamour-magazin, vagy amikor a diskurzusról szólva azt mondják, hogy a mai szakértők elsősorban azzal foglalkoznak, hogy elkurvítsák a gondolatokat, akkor a szupermenő vámpírok (akiknek a részletes magyarázatai néha olyan érzést keltenek bennem, mintha már majdnem megértenék valamit, de aztán mégsem értek meg semmit, vagy csak egy rövid pillanatra) természetesen maguk is mesterien alkalmazzák a glamour és a diskurzus fogásait, amelyek célja annak megakadályozása, hogy oly cselesen felépített emberi agyunk tiltott témákról kezdjen gondolkodni (tiltott téma: a pénzt leszámítva nagyjából minden).

És a könyvet olvasva még az is felmerült bennem, hogy Viktor Pelevin is a glamour és diskurzus mestere; olyasvalaki, aki azzal manipulál, hogy úgy tesz, mintha valami titkos tudásba avatna be, s bár lehet, hogy azt megtudom tőle, hogyan manipulálnak, de azt nem tudom meg, hogy hogyan szabadulhatnék meg a manipulációtól (gyanítom, sehogyan; és gyanítom, hogy ő sem tudja).

És ha elvonatkoztatok a regénytől, akkor további dolgok is eszembe jutnak. Például az, hogy mostanában talán azzal lehet a legjobban hatni és manipulálni, ha a tudás állítólagos birtokosa úgy tesz, mintha elárulná az átlagembernek, hogy mitől érzi értelmetlennek az életét. Vagy az, hogy a glamour és a diskurzus kritikája arra való, hogy még az is megtanulja e fogalmak jelentését, aki eddig véletlenül nem ismerte őket.