Wolfgang Herrndorf: Csikk
Wolfgang Herrndorf regényének ifjú hősei olyat visznek véghez, amiről biztosan sok ábrándos, összezavarodott, kalandvágyó kamasz álmodik. A széthullófélben lévő családból származó, elhanyagolt Maik, és a semmiféle említésre méltó családdal nem rendelkező osztálytársa, az orosz származású Csikk a nyári szünidő kezdetén elkötnek egy ócska Ladát és elindulnak világot látni. Az út célja Havasalföld, ahol Csikk rokonai élnek, de hőseink utazásszervezési képességei nem éppen kiválóak: iránytűjük és térképük például nincs, úgyhogy a fiúk hamarosan Kelet-Németország úttalan útjain és évtizedekkel korábbi állapotokat idéző, ijesztően holdbéli tájain találják magukat. Menet közben hol észbontóan vicces, hol pedig veszedelmes kalandokba keverednek, s közben persze sok mindent megtanulnak az életről, az emberek viselkedéséről és önmagukról is. A regény egyik fő gondolata – vagy mondjuk úgy, tanulsága – egyébként az, hogy az emberek alapvetően jók és kedvesek – s ebből már sejthető, hogy nem éppen egy nihilista vagy túlzottan búbánatos kamaszregénnyel van dolgunk.
A borítószöveg szerint Herrndorf regényét az új Zabhegyezőnek nevezik a német kritikusok. Ebben a pillanatban egyetlen olyan kamaszregény sem jut eszembe, amit ne hasonlítottak volna a Zabhegyezőhöz, de lévén, hogy Salinger könyve A Kamaszregény, ez az összehasonlítás talán elkerülhetetlen minden olyan könyvnél, aminek tizenévesek a főszereplői – viszont nem mindig találó. Jelen esetben például nem az: ezzel a könyvvel kapcsolatban inkább csak olyan dolgokat tudnék mondani, amik miatt nem olyan, mint a Zabhegyező.
A borítószöveg szerint Herrndorf regényét az új Zabhegyezőnek nevezik a német kritikusok. Ebben a pillanatban egyetlen olyan kamaszregény sem jut eszembe, amit ne hasonlítottak volna a Zabhegyezőhöz, de lévén, hogy Salinger könyve A Kamaszregény, ez az összehasonlítás talán elkerülhetetlen minden olyan könyvnél, aminek tizenévesek a főszereplői – viszont nem mindig találó. Jelen esetben például nem az: ezzel a könyvvel kapcsolatban inkább csak olyan dolgokat tudnék mondani, amik miatt nem olyan, mint a Zabhegyező.
Csak egy példát említek: a két regény főszereplői közti különbségeket. Maik és Csikk mindössze tizennégy évesek, és valószínűleg az életkorukból is fakad a nemtörődömségük és az életvidámságuk. Természetesen az ő életükben is vannak gondok: alkoholista anyuka és egy tönkrement vállalkozást irányító, más nők felé kacsingató apuka; szeretethiány; iskolai gondok és beilleszkedési nehézségek, illetve szerelmi bajok, amelyek csak még jobban fájnak akkor, ha az ember olyan életkorban éli át őket, amikor az egyetlen mód a fájdalom kifejezésére az artikulálatlan üvöltés. A regény hősei viszont – a tizenhat éves Holden Caulfielddel ellentétben – nem elemzik folyton magukat és a világ szörnyűségeit, és nem szomorodnak el mindentől. Ehelyett valamiféle gyermeki egyszerűséggel elfogadnak minden rosszat az élet természetes velejárójaként, sőt sokszor mintha még azzal sem lennének tisztában, hogy egyáltalán lenne okuk bármiféle panaszra. S míg Holden Caulfield kamaszfájdalmának orvoslására nincs biztos mód, addig e regény szereplőinek életében még minden viszonylag egyszerű: egy kéthetes, őrült túra Németországon keresztül például egészen hatékony gyógyír Maik szerelmi bánatára.
És talán épp a főszereplők könnyedsége, meggondolatlansága és ösztönösen jövő őrültsége adja a regény varázsát. Vagy talán az, hogy az írónak sikerült elkapnia azt a pillanatot a kamaszkorban, amikor még nem ütött be a melankólia, a szorongás, a düh, a bizalmatlanság és az állandó „mi lesz velem?”-érzés. Mindez már érződik valahol a háttérben, de ami elöl van, ami látszik, az még csupa felszabadult, vidám kalandozás – meglepően komor díszletek között.
