Abban nincsen semmi meglepő, hogy egy véletlenszerűen kiválasztott tévébemondóból, egy ki tudja, pontosan mivel foglalkozó celebből vagy egy megfelelő helyeken sertepertélő ingyenélőből egy pillanat alatt ismert író válhat. Például Poljakov regényének narrátorából is úgy lett író, hogy szexbarlangot létesített a lakásában, ahol a vérbő irodalmárok kiélhették a vágyaikat – cserébe a narrátor íróigazolványt kapott, sőt még egy kötete is megjelent.

Ez talán még nem is olyan különleges karrierút. A regény fő szálában ábrázolt karrier viszont annál meglepőbb: az elbeszélő afféle modern Higgins professzorként fogadást köt egy barátjával, s azt állítja, hogy néhány hónap leforgása alatt képes híres írót csinálni az első emberből, akit az utcáról rángat be – még akkor is, ha az illető esetleg soha nem is írt semmit. A két barát a kissé együgyű, irodalmi ambíciókat egyáltalán nem dédelgető Viktor (Vityok) Akasint választja kísérleti alanynak. Vityok korábban építkezéseken dolgozott, de szerencsére éppen kirúgták, úgyhogy van ideje arra, hogy irodalmi karriert építsen magának a semmiből – a narrátor instrukciói alapján.

Az elbeszélő szerint a sikerhez nem is kell más, mint egy kellően extravagáns, össze nem illő ruhadarabokból álló öltözék, néhány gondosan megválasztott, minden helyzetben elsüthető szó és félmondat (mint például az „ambivalens” és a „inkább nem, mint igen”), valamint egy jelentőségteljesen hangzó, furcsa regénycím (jelen esetben ez „A kehelybe”), ami mögé az irodalmárok minden csoportja az ízlésének, vallásának, politikai meggyőződésének és a világnézetének leginkább megfelelő regényt tudja elképzelni.

Miután ezek a fontos alapelemek megvannak, az elbeszélő és Vityok hozzálátnak ahhoz, hogy meghódítsák a moszkvai irodalmi életet. S miközben a narrátor azon dolgozik, hogy az együgyű Vityokot mint a legújabb irodalmi szenzációt adja el, roppant szatirikus képet kapunk az 1980-as és 1990-es évek orosz irodalmi életéről.

A könyv borítóján említik Bulgakov nevét, s az összehasonlítás nem is légből kapott: a Gödölye tejben olyan, mint a Mester és Margarita szatirikus írótársadalom-ábrázolása – nagyjából ötven évvel későbbi változatban.

A két történet között eltelt ötven évben nem sok minden változott: az írók továbbra is csak ebédelni járnak az Írók Házába, és ahelyett, hogy az irodalom nagy kérdésein elmélkednének, továbbra is inkább azon a problémán tűnődnek, hogy hogyan érjék el, hogy lakást, szabadságot vagy kocsit utaltassanak ki maguknak. A változás legfeljebb annyi, hogy az írók még dörzsöltebbek, cinikusabbak és erkölcstelenebbek, mint az 1930-as években. Olvashatunk például egy irodalmárcsaládról, amely „abszolút zárt esztétikai rendszert alkot” – az apa regényeket ír, az anya lelkes kritikákat ír róluk, a fiú színpadra adaptálja, a lány pedig idegen nyelvekre fordítja őket. Vagy itt van a jeles kumiri költő, Ecsigeldijev, aki aszerint módosítja a költeményei címét és kulcsszavait, hogy éppen milyen szelek fújnak a politikában – így lesz „Az alkotás tavaszi áradása” című versből néhány év alatt „A szuverenitás tavaszi áradata”. És még lehetne folytatni a sort.

Poljakov sosem fogy ki az ötletekből, kiváló, sokszor gyilkos humora és csodás stílusa van, úgyhogy a regényét olvasni remek szórakozás. Az meg, hogy elgondolkodjunk vagy elkeseredjünk a könyvbeli történet igazságtartalmán, már az olvasás utánra marad.