Thomas Keneally: Jimmie Blacksmith éneke - The Chant of Jimmie Blacksmith
A korábban Ballada címen már megjelent regény a 19. és 20. század fordulóján, Ausztráliában játszódik. Az őslakos anyától és fehér apától származó Jimmie Blacksmith egy bennszülött-rezervátumban nő fel, és valószínűleg az egész életét az ősi hagyományok és szertartások által meghatározott módon élné le, ha nem lenne Neville atya, a keresztény misszionárius, aki megkedveli őt. Ezért aztán amikor a pap a bennszülöttek lelkének ápolását megunva egy városiasabb közösségbe költözik, magával viszi a fiút, és arra biztatja, hogy vállaljon állást a fehérek között (és bizonyítsa be, hogy ő bizony nem egy lusta, semmirekellő bennszülött) és ami még ennél is fontosabb: vegyen feleségül egy fehér lányt, hiszen ő maga is félig fehér, ezért hát kár volna az életét az őslakosok módján élnie.
Az atya ugyan nem áltatja Jimmie-t azzal, hogy őt magát valaha is befogadja majd a fehér társadalom, azt viszont szépen levezeti neki, hogy a majdani, fehér lánytól születendő gyerekeinek már könnyebb lesz, az ő gyerekeiknek pedig még könnyebb, hiszen rajtuk már alig látszik majd a bennszülött származásuk.
Jimmie jó tanítványhoz illően megfogadja a pap tanácsait: egyik állást vállalja a másik után, jól és pontosan dolgozik és valóban sikerül elvennie egy fehér lányt – de minden hiába. Dolgozhat Jimmie bármilyen szépen, lehet akármilyen megbízható tagja a fehér társadalomnak, a bennszülött örökségét és identitását nem tudja levetni (vagy talán le tudná, de a fehérek nem engedik ezt meg neki), ezért minden beilleszkedési, az élete jobbá tételét célzó kísérlete csúfos kudarccal végződik. Ezért aztán nem is meglepő, hogy egyszer csak eljön az a pillanat, amikor Jimmie nem bírja tovább, hogy folyamatosan kihasználják, megalázzák és visszaélnek a türelmével, és olyan útra lép, ahonnan már nem lehet visszafordulni.
Thomas Keneally könyve igen felkavaró és különösen hatásos mű. A könyv hatása abban (is) rejlik, hogy hatalmas szakadék tátong az olvasó (és az elbeszélő) és a főhős között. Hiszen egy átlagos 21. századi olvasó annyit tud a világról és a társadalom működéséről, amennyit Jimmie Blacksmith soha nem tudhatott volna. Okos, kívülálló olvasóként pedig könnyű dobálózni az olyan nagy szavakkal, mint az „identitásválság” meg a „társadalmi integráció”, és könnyű megmagyarázni, hogy miért ítéltetett eleve kudarcra Jimmie beilleszkedési kísérlete. Ám Jimmie nem ismer ilyen szavakat és nem tud magyarázatot adni a tapasztalataira – ő egyszerűen csak átél olyan dolgokat, amelyek megmagyarázhatatlansága és igazságtalansága felbőszíti és cselekvésre kényszeríti őt; és csak azt érzi, hogy a fekete és a fehér társadalom is olyan elvárásokat támaszt vele szemben, amelyeknek képtelen megfelelni.
A regényt olvasva mi is arra kényszerülünk, hogy Jimmie szemszögéből nézzük a világot, ugyanakkor persze nem tudjuk levetni a mindent könnyen megmagyarázó 21. századi olvasó szerepét sem – s ebben az ellentmondásos helyzetben mintha mi is átélnénk mindazt, amit Jimmie Blacksmith átélt (de persze csak „kicsiben”, különösebb következmények nélkül). A könyv elbeszélésmódja pedig csak fokozza az ellentmondásosságot: az elbeszélő az egyik pillanatban mintha még Jimmie pártját fogná, a következő pillanatban pedig már vérfagyasztóan ironikus, engem Truman Capote Hidegvérrel című regényére emlékeztető (ál-)tényszerűséggel „Mr. Blacksmith” néven emlegeti a legkevésbé sem úrhoz illően viselkedő Jimmie-t.
S így az olvasó végül teljesen magára marad, és kénytelen önállóan állást foglalni mindazokban a kérdésekben, amelyekkel Jimmie-nek is szembe kellett néznie. Az önálló gondolkodásra kényszerítés és a szájbarágós magyarázatoktól való tartózkodás pedig szerintem a lehető legjobb taktika, amit egy efféle, mindenféle erkölcsi kérdéseket feszegető könyv szerzője követhet.
