Márai Sándor: Sirály
Márai Sándor regényének névtelen hőse fontos ember: a második világháború idején neki jutott az a nehéz feladat, hogy papírra vessen valamit, ami néhány napon belül megváltoztatja majd az egész ország sorsát és hirtelen valóságossá teszi majd a háborút a harcokat eddig viszonylagos biztonságból, távolról figyelő polgárok számára. Hogy pontosan mi áll a sorsdöntő dokumentumban, az nem derül ki, mindenesetre az iratban olvasható szavak rettentőek és komoly súlyuk van, ezért hát létfontosságú, hogy idő előtt ki ne tudódjanak. A főhős okos és tapasztalt férfi, már nem éppen szeles fiatalember, és azt gondolja, őt már nem lehet átverni, neki már nem lehet fájdalmat okozni, s belőle már nem lehet egykönnyen kihúzni a titkait – ám a történet során bebizonyosodik, hogy téved.
A fontos dokumentum papírra vetésének napján ugyanis felbukkan a gyönyörű és rejtélyes finn nő, Aino Laine, aki a megszólalásig hasonlít a férfi volt szerelmére, a néhány évvel korábban öngyilkossá lett Ilire. (A „megszólalásig hasonlít” ebben az esetben nemcsak egy bevett kifejezés, hanem pontosan leírja a két nő hasonlóságát: Ili és Aino külseje a főszereplő szerint tökéletesen egyforma, ám Aino hangja teljesen más, mint Ilié volt, s ez az egyetlen vonása, ami elárulja őt.) Aino megjelenése megzavarja a múlt fájdalmaiba és a jövő előre sejthető nehézségeibe és csalódásaiba már éppen beletörődő férfi viszonylag nyugalmas életmódját, és egyrészt arra készteti őt, hogy felidézze a halott szerelmét, másrészt pedig elgondolkodtatja őt számos nagy kérdésről: a sors útjairól, az emberek közti hasonlóságokról, a fiatalságról és az öregségről, az élmények hajszolásáról vagy éppen a szerelemről.
Ahogy ebből már sejthető, a Sirály rendkívül filozofikus hangvételű regény, s az egyetlen nap alatt játszódó mű cselekménye kevéssé fontos, hiszen a könyv lényegét az elmélkedések, a beszélgetések és a múltidéző (sokszor belső) monológok adják. Ám annak ellenére, hogy a főhős és Aino az élettörténetük legmeghatározóbb epizódjait, a háborús tapasztalataikat és a „filozófiájuk” fő elemeit is megosztják egymással, mégsem alakul ki valódi kapcsolat közöttük: mindketten csak monologizálnak, de nem reagálnak a másikra – pontosabban fogalmazva: nem a másikra reagálnak, hiszen a főhős a halott Ili mását és lehetséges utódját látja Ainóban, s ennek megfelelően viselkedik vele, Aino pedig egy rejtélyes és valószínűleg nem is túlságosan őszinte nő, és a férfi szavaira adott bármiféle reakciója tekinthető puszta taktikázásnak, amellyel az a célja, hogy megszerezze a beszélgetőpartnere titkát – bár a titok abban a pillanatban elveszti a jelentőségét, amint kitudódik.
A Sirály kissé kiábrándító regény. Ez nem a cselekmény hiánya miatt van így, és csak részben amiatt, hogy a regény szereplőihez lehetetlen közel kerülni. A fő gond számomra az, hogy Márai meglehetősen szájbarágósan ír: a könyv szimbólumai egyértelműek, és az egyes szereplők életének eseményei között olyan párhuzamok vannak, amelyeket észrevenni egy pillanat műve – az ilyesmi pedig nem okoz túl nagy szellemi izgalmat. Úgy érzem, Márai mindent az olvasó elé tár, mindent megmagyaráz, és szinte semmi teret nem hagy a képzeletnek.
Viszont ugyanennek a mindent részlet kifejtésére törekvő írói módszernek köszönhető a regény legnagyobb pozitívuma is: a történet roppant erős és egyedi atmoszférája és ezzel összefüggésben a remek helyszínábrázolások. A téli, hóval borított város, a Párizs környéki előkelő szálloda és a csillogó operaház mind-mind csodás elevenséggel jelennek meg a könyvben, és igazi élvezet a leírásokat olvasni.
Összességében azonban inkább a Márai-rajongóknak ajánlanám ezt a könyvet, és nem javasolnám, hogy valaki ezzel a regénnyel kezdje az íróval való ismerkedést, mert a Sirály vélhetően nem tartozik a szerző legjobb regényei közé (bár természetesen korántsem ismerem az író összes művét).
