Mihail Solohov: Doni mesék
Mihail Solohov fiatalkori elbeszéléskötete a Don folyó közelében fekvő kozák falvak és az ott élő emberek életébe nyújt betekintést. A történetek az 1910-es és 20-as években játszódnak, amikor az országot dúló háború és a hozzá kapcsolódó ideológiai különbségek családokat, barátokat és szerelmeseket választottak szét és fordítottak egymás ellen, s ez gyakran tragikus következményekkel járt. Solohov történetei összességében annak az egyetlen témának a különböző nézőpontokból megvizsgált változatai, hogy mi történhet a legstabilabbnak számító emberi kapcsolatokkal is, ha az egyes emberek a valódi vagy az ideológiai frontvonal két ellentétes oldalára kerülnek.
A kötet egyik elbeszélésében például az ellentétes oldalakon harcoló apa és fia kerülnek szembe véletlenül egymással, s az apa a tudtán kívül megöli a fiát. Egy másik történetben az apa és az idősebb testvér fognak össze a fiatalabb testvér ellen, aki ifjonti daccal figyelmen kívül hagyja mind a családtagok rosszallását, mind pedig azt, hogy az egész falu a másik oldalon áll, és senkivel sem törődve, öngyilkos merészséggel vállalja a nézeteit és a politikai elköteleződését, s ez végül szintén tragédiához vezet. Egy harmadik történetben pedig két unokatestvér véletlen találkozásának lehetünk tanúi, akik a nézetkülönbségeik és a háborúban korábban vállalt szerepük miatt arra kényszerülnek, hogy a családi összetartást és az egymás iránti ösztönös bizalmat feledve kölcsönösen hazudjanak egymásnak, hogy a saját életüket menteni tudják.
A Doni mesék természetesen nem túl kellemes olvasmány. A történetek ugyanis egy szétdúlt, bizalmatlanságra, gyanakvásra és félelemre épülő világban játszódnak, s ez a légkör még a jó szándékú, becsületes embereket is elemberteleníti valamelyest, az eredetileg is kevésbé emberséges emberekből pedig jóformán állatot csinál.
Solohov a történetek tragikumát azzal a gyakran használt irodalmi eszközzel is hangsúlyozza, hogy nemcsak az emberi, hanem a természeti környezetet is kegyetlennek és fájdalommal telinek ábrázolja: ha például éppen gyilkosság történik, biztosak lehetünk benne, hogy a tett súlyát az író azzal is érzékelteti, hogy ugyanabban a pillanatban a távolban felüvölt egy farkas.
Persze mai szemmel nézve ez az eszköz meglehetősen didaktikus, hiszen a szerző mindent kimond és semmit sem bíz az olvasó képzeletére, ráadásul minden történet ugyanarról szól szinte ugyanúgy, úgyhogy mint irodalom, a Doni mesék nem annyira jó. Félig-meddig fikcionalizált történelemleckeként viszont érdemes az olvasásra. (Csak engem jobban érdekel az irodalom, mint a történelem.)
