Ian McEwan: Amszterdam - Amsterdam
Bár nem ez a legjobb McEwan-könyv, amit valaha olvastam, valamiért mégis úgy alakult, hogy eddig ezt olvastam a legtöbbször, és mindig magyarul. A mostani újraolvasás közben viszont elhatároztam, hogy soha többé nem fogom elolvasni magyarul, viszont az első adandó alkalommal elolvasom majd angolul, mert erős a gyanúm, hogy részben a fordítás miatt tartom ezt a regényt kevésbé jónak, mint McEwan összes többi általam olvasott könyvét.
Az Amszterdamot Tandori Dezső fordította, akinek még egyetlen könyvét sem olvastam, viszont jó néhány fordításával találkoztam már – és eddig mind ugyanolyan volt. Más műfordítókkal (pl. Bartos Tiborral) kapcsolatban is volt már olyan élményem, hogy olvastam két nagyon különböző könyvet, és anélkül, hogy figyeltem volna, ki volt a fordító, hirtelen biztos voltam benne, hogy ugyanaz ez ember fordította mindkettőt, s amikor megnéztem, kiderült, hogy tényleg. Ez akkor nem zavart, mert a fordító sajátos nyelvhasználata nem volt olyan erőteljes, hogy elnyomja az eredeti szöveget. Viszont amit Tandori Dezső az angol nyelvvel művel, az zavar, mert az eddigi tapasztalataim alapján úgy érzem, ő bármihez nyúl, abból Tandori-szöveg lesz, nem pedig egy külföldi író szövege magyarul.
Természetesen elmélkedhetünk arról, hogy mennyire várhatunk el szöveghűséget egy fordítástól, feltehetjük a kérdést, hogy a szavakat vagy a „jelentést” kell-e fordítani, meg beszélhetünk arról, hogy a fordítás nem ám valami mechanikus egy az egyben megfeleltetés (nyilván), hanem a forrásszöveg újraalkotása és ezért egy fordítás tulajdonképpen új műnek is tekinthető – de én nem vagyok jártas a fordításelméletben (sem), úgyhogy nem elmélkedek ezekről a dolgokról, csak annyit jegyzek meg, hogy érdekes módon vannak olyan fordítók, akik valamilyen zseniális módon meg tudnak birkózni ezekkel a kérdésekkel, vissza tudják fogni az áradó túl-kreatív energiáikat és képesek olyan fordítást létrehozni, amelyből (borzalom!) akár még azt is megsejtheti a magamfajta egyszerű olvasó, hogy milyen lehetett az eredeti szöveg.
Tandori Dezső nem ilyen fordító, és ez soha nem volt még annyira feltűnő számomra, mint most, az Amszterdam legutóbbi újraolvasásakor. Felvetődött bennem a kérdés, hogy miért nem vettem észre korábban, hogy ez a regény ebben a fordításban mennyire nem Ian McEwan. A válasz pedig az, hogy amikor legutóbb olvastam ezt a könyvet, valamikor 2007 nyarán, még nem olvastam az író más könyvét, sem angolul, sem magyarul, úgyhogy nem volt mihez hasonlítanom. Azóta viszont olvastam pár McEwan-könyvet, egyet magyarul, ötöt angolul, és most már van valami halvány elképzelésem az író stílusáról, nyelvhasználatáról meg a szövegei felépítéséről.
McEwan szerintem meglehetősen sűrű és kifejező nyelven ír, gyakran használ különleges szavakat és sokszor nagyon oda kell figyelnem, hogy megértsem őt. Ezenfelül néha hajlamos némi lila művészieskedésre is, ami nekem az idegeimre megy, meg fölöslegesnek is tartom, mert McEwan erőltetett művészkedés nélkül is iszonyúan hatásos és művészi tud lenni. Az Amszterdam magyar fordítására ezzel szemben a végtelenségig eltúlzott művészkedés, a kényszeres szóalkotások, a mániákus egyénieskedés és a teljesen életszerűtlen mondatszerkezetek a jellemzőek. Én meg a többi McEwan-könyvből kiindulva nem hiszem el, hogy az eredeti regény is ilyen.
Ennyi morgás után azért elárulom, hogy az Amszterdam amúgy nem olyan rossz könyv. A történet két főszereplője, az újságíró Vernon és a zeneszerző Clive egy közös barátnőjük halála után alkut kötnek, amelyet az emberi méltóság megőrzésének vágya és a halálfélelem inspirál, s amelyről nem is mondok többet. A lényeg, hogy Vernon épp azon ügyködik, hogy ellehetetlenítse az ország egyik nagyravágyó politikusát, Clive pedig a Milleniumi szimfónia névre keresztelt, örök érvényűnek szánt zeneművén dolgozik, amely mindörökre beírná a nevét a világ zseniális zeneszerzőinek sorába. Ám egyikük dolgai sem a tervek szerint alakulnak, s ez meglepő fordulatokhoz vezet.
A regény mindenféle komoly kérdést felvet (pl. a művész felelősségéről, a magánélet szentségéről vagy éppen arról, hogy egy közszereplő szexualitása mennyiben közügy), de ezekről én nem írok, mert a regény legizgalmasabb témája számomra az, amely Clive és az ő nagy műve kapcsán merül fel. Clive, mint mondtam, élete fő művén dolgozik, és ahogy közeleg a szimfónia befejezése, Clive-ban lassan kialakul az a meggyőződés, hogy ő – zseni. A férfi többször is Beethovenhez hasonlítja magát, a készülő szimfóniáját pedig Beethoven Kilencedik szimfóniájához. A regény végén kiderül, hogy az összehasonlítás jogos, csak éppen nem abban a hízelgő értelemben, ahogy azt Clive elképzelte, hanem azért, mert Clive művének fináléjában a közvélemény Beethoven Örömódájának siralmas utánzatát látja.
Az engem foglalkoztató nagy kérdések pedig a következők: honnan tudja azt az ember biztosan, hogy amit alkot, az tényleg remekmű? Vagy nem is kell mindjárt remekművekről beszélni: honnan tudja azt, hogy amit alkot, az jó? (Nem, szerintem a jó-ságot nem [mindig/teljesen] a befogadók döntik el, és lehet azt érezni, hogy amit az ember éppen csinál, az jó-e – de biztosan tudni vajon lehet-e?) Ki a megmondhatója annak, hogy az ember zseni-e? (Persze, persze: nem túl szimpatikus, hogy Clive megelőlegzi magának a „zseni” címkét – de hát ki mondta, hogy a zsenik szimpatikusak? Meg hát vannak meg nem értett zsenik is, akiket nem ismernek el a kortársaik.) Mitől lesz valaki zseni? És egy szimfóniában felhasznált Beethoven-dallam mikor zseniális posztmodern utalás és mikor lopás?
Azt hiszem, egy Ian McEwan-féle író kell ahhoz, hogy egy csomó efféle kérdést odavessen csak úgy, mellékesen egy még csak nem is olyan kiváló regénybe. Nekem meg még egy csomó újraolvasás kell ahhoz, hogy valahogy a végére járjak ezeknek a kérdéseknek. De a további újraolvasások már angolul lesznek.
