Beryl Bainbridge: The Bottle Factory Outing
Sok helyen találkoztam már Bainbridge nevével, de igazából csak annyit tudtam róla, hogy öt művével is szerepelt a Booker-jelölt könyvek listáján, de sosem kapta meg a díjat, ami, ha jól tudom, rekordnak számít. Mindenesetre gondoltam, ideje lenne elolvasni tőle valamit. A Bottle Factory Outingnak (ami szintén Booker-döntős volt 1974-ben) tetszett a címe és a történet is érdekesnek tűnt, úgyhogy ezt választottam az összes lehetséges Bainbridge-könyv közül.
A történet a közös albérletben lakó két angol nőről, Fredáról és Brendáról, valamint egy céges kirándulásról szól. A nagydarab, határozott, rettenthetetlen Freda és a bizonytalan, szelíd Brenda egy olasz tulajdonban lévő borpalackozó üzemben dolgoznak (egyetlen zűrös ír férfit leszámítva) csupa olasz között. Azt talán mondanom sem kell, hogy az angol nők és az olasz férfiak között csak úgy izzik a levegő, ám míg Freda minden erejével azon van, hogy megszerezze magának a sármos Vittoriót (akit egyébként elrettent a nő amazonokat idéző megjelenése és viselkedése), addig a félénk Brenda éppen hogy próbálná visszaverni a rámenős Rossi nyomulását, de mivel képtelen bárkinek is nemet mondani, Rossit sem tudja magáról lerázni.
A két nő ennek megfelelően nagyon különböző reményekkel várja a közelgő kirándulást: Freda biztos benne, hogy az üzem szigorától távol, a bájos és napsütötte dombokon piknikezve, néhány pohár bor után végre sikerül majd örökre magához láncolnia Vittoriót; Brenda ezzel szemben csak abban reménykedik, hogy valahogyan majdcsak sikerül távol tartania magától Rossit. Arra azonban, ami végül a nagy napon történik, egyikük sincs felkészülve.
A borítón lévő kritikaidézetek tanúsága szerint a Bottle Factory Outing zseniális komikus mű, Bainbridge pedig kegyetlenül vicces. Kivételesen nincs is semmi kifogásom az innen-onnan kiragadott kritikarészletek ellen, mert nem keltettek bennem téves elképzeléseket a könyvről, bár azt hozzáteszem, hogy ez a regény nem az a fajta komédia, aminek az olvasása közben az ember nem bír magával a röhögéstől. A könyv humora némiképp emlékeztetett William Faulkner Míg fekszem kiterítve c. regényének humorára: azon sem vihogja éppen halálra magát az olvasó, de a szereplők és az események egyszerre annyira hétköznapiak és annyira abszurdak, hogy a könyv legdrámaibb történéseit is nehéz teljesen komolyan venni.
És ugyanez a helyzet ezzel a regénnyel is: a szereplők tipikus angol (és olasz) emberek, látszólag egyikükben sincs semmi különös és egyikük sem különösebben szerethető és szimpatikus, viszont ezek a teljesen hétköznapi emberek alkalomadtán a legvadabb, legképtelenebb, legbizarrabb cselekedetekre is képesek: szafariparkba mennek, miközben egy hulla ül a kocsi hátsó ülésén; megpróbálják torkon lőni a másikat, de nem ám valami gyilkos szándékkal, hanem csak azért, mert a másik idegesítően sokat beszél; és egészen kreatív módokat képesek kitalálni egy nem kívánatos holttest eltüntetésére.
A mindennapi és az abszurd roppant élvezetes keveredésén kívül a könyv leírásai is tetszetősek: Freda és Brenda kicsi és igénytelen lakása, az üzem hideg és koszos helyiségei és a nem is olyan bájos és főleg nem napsütötte vidéki táj mind remekül vannak ábrázolva, úgyhogy olvasás közben könnyű bekerülni a szereplők világába, és jó szórakozás a csodásan megrajzolt helyszíneken botladozó figurák útját követni egészen az antiklimaktikus és tényleg vicces végkifejletig.
Nem tudom egyébként, ez a könyv mennyire tipikus Bainbridge-regény, mindenesetre meghozta a kedvem ahhoz, hogy olvassak még mást is az írónőtől. Elég sok könyvet írt, úgyhogy lesz miből választanom.
