Andrew Davidson: A vízköpő - The Gargoyle
Megfigyeltem, hogy úgy három-négyhavonta rámjön valami őrület, aminek hatására minden józan érv ellenére rákattanok egy sikerkönyvre (vagy egy olyanra, amiből elképzeléseim szerint nemsokára sikerkönyv lesz). Hiába tudom, hogy az adott könyv a legkevésbé sem nekem való és majdnem semmi esély sincs rá, hogy tetsszen, valamiért mégis kíváncsi leszek rá: például mert olvasok róla egy blogposztot, ami alapján érdekesnek látszik a történet; vagy mert valamelyik szereplő nagyon szimpatikusnak tűnik; vagy mert olyanokat írnak róla, hogy cseles módon keveredik benne a valóság meg a fikció, ez meg köztudottan olyan téma, amitől rögtön elalélok.
Ezek a sikerkönyv-olvasásaim általában nem szoktak valami jól sikerülni: nem szerettem sem a Szél árnyékát, sem Anna Gavalda Együtt lehetnénk c. könyvét, sem Diana Gabaldon Outlander c. remekét. Az egyetlen kivétel, ami eszembe jut, az Az időutazó felesége c. könyv, amire még most is sokat gondolok, és gyanítom, hogy előbb-utóbb újra fogom olvasni.
Andrew Davidson könyvében két dolog érdekelt: a valóság vs. fikció téma és az állítólag roppant cinikus és életunt főhős. (Gyorsan hozzáteszem, hogy még véletlenül sem a sokat szidott fülszöveg vonzott a könyvhöz.)(Illetve azt is hozzáteszem, hogy a posztom tartalmazhat néhány spoilert.)
A regény főszereplője és egyben névtelen narrátora a történet elején súlyos autóbalesetet szenved, amelyben a teste nagy része teljesen összeég. A férfi kórházba kerül, ahol számtalan fájdalmas procedúrán megy keresztül a kezelés részeként. A bőrátültetések, sebtisztítások meg egyéb beavatkozások szüneteiben hősünket két dolog köti le: egyrészt elmeséli nekünk az életét, másrészt pedig a tökéletes (szerintem tökéletesen röhejes) öngyilkosságot tervezgeti, amelyet rögvest elkövet majd, amint kikerül a kórházból.
A könyvnek ez a része meglehetősen semmitmondó és élettelen. A narrátor kötelességtudóan (és szerinte nagyon cinikus, szerintem viszont teljesen érdektelen, mesterkélt és túlcikornyázott stílusban) felsorolja az unalomig ismert nehézgyerekkor-sablon elemeit: szülők nélkül nőtt föl; a nagymamája nem szerette; később rokonok nevelték, akik csak a drogozással törődtek, ő pedig a könyvekben fellelhető álomvilágba menekült; aztán felnőtt korára ő maga is drogossá vált és a pornóiparban kezdett tevékenykedni. Szóval ha megpróbálok olyan cinikus lenni, mint amilyennek drága narrátorunk hiszi magát, akkor azt mondom: csak a szokásos. Csak éppen a szokásosnál jóval gyengébben megvalósítva, merthogy a narrátor tragikus múltjának történetében semmi élet nincs, a szavai pedig üresen konganak. Igen, le lehet írni olyat, hogy „jaj de nehéz gyerekkorom volt, mert nem szeretett a nagymamám”, csak szerintem ezt illene valamivel alátámasztani, mert így egyrészt nem hiszem el, másrészt meg nem is érdekel.
A könyv első jó néhány fejezete tehát egyszerűen annyira érdektelen, hogy kb. a 100. oldalig egyfolytában azon gondolkodtam, hogy félbehagyom a regényt. Viszont micsoda szerencse, hogy annyira kényszeres vagyok, hogy majdhogynem képtelen vagyok könyveket félbehagyni, kitartásom ugyanis ez esetben meghozta a gyümölcsét.
Egy idő után ugyanis felbukkan a történetben a titokzatos Marianne Engel, aki a narrátor betegágyához férkőzik, majd a kórházi kezelések végeztével beköltözteti magához a férfit. Marianne vízköpők faragásával foglalkozik, a mániákus munkával töltött időszakok szüneteiben pedig történeteket mesél a narrátornak – amelyek egyszerre gyógyítják mindkettőjük lelkét.
Marianne-nak van pár meglehetősen tanmeseszerű története, amelyek a szerelemről, a barátságról, az önfeláldozásról, a hűségről és hasonló magasztos dolgokról szólnak – ezek nem valami jók. De van egy egészen jó és érdekes és élő fő története is, amely egy 14. századi apáca és egy zsoldos katona kapcsolatáról szól. Marianne elmondása szerint a történetben szereplő apáca nem más, mint ő maga, a katona pedig maga a narrátor egy előző életben. A narrátor természetesen nem hiszi el, hogy a történet igaz (bár számos jel mutat arra, hogy Marianne nem a légből kapta a meséjét), ennek ellenére megbabonázva hallgatja – és közben szép lassan megváltozik a gondolkodásmódja és megváltoznak az érzelmei.
Igazán tiszteletre méltó teljesítmény, hogy az író képes volt a rossz-ember-jó-emberré-válik sablontörténetet egészen minimális mértékű érzelgősséggel megírni: a történetben nincsenek nagy pálfordulások, nincsenek drámai felismerések, semmi sem lesz hirtelen tökéletes néhány szép történettől, és a narrátor jelleme pont annyit változik, amennyi a kiinduló állapota alapján még hihetőnek tetszik.
A nyálmentesség mellett a könyv másik erőssége, hogy jól és szépen keverednek benne a különböző idősíkokban játszódó történetszálak, és Marianne 14. századi története tényleg jó – nemcsak izgalmas, hanem még gondolatok is vannak benne, amin őszintén szólva meglepődtem. (Kellemesen.)
Úgyhogy a rémes kezdet, a helyenként elviselhetetlenül burjánzó stílus és az enyhe hatásvadászat ellenére a Vízköpő nem rossz regény. Csak annyi a baj vele, hogy nem felel meg a minden könyvvel szemben támasztott (tökéletesen irracionális) elvárásomnak: nem kavar fel és nem változtatja meg az életemet.
