Mieke Bal: Narratology - Introduction to the Theory of Narrative
Úgy öt-hat évvel ezelőtt, Abádi Nagy Zoltán valamelyik szemináriumán hallottam először erről a könyvről, s mivel már akkor is nagyon érdekeltek az afféle kérdések, hogy hogyan működnek a különböző szerkezetű szövegek, hogy milyen elemekből épül fel és hogyan hat egy narratíva, és hogy a narrátor személye mennyire befolyásolja azt, hogy hogyan értelmezünk egy szöveget, ezért rögtön el is határoztam, hogy egyszer majd elolvasom Bal könyvét, s ezt most meg is tettem.
Mieke Bal ebben a könyvében, ahogy a címe is mutatja, a narratívák elméletébe nyújt betekintést, és sok egyéb mellett megpróbálja rendszerbe foglalni, hogy milyen fontosabb elemei és aspektusai (ez az ő szava) vannak egy narratívának; miféle narrátorok és fokalizálók léteznek s ezek hogyan manipulálják az olvasót; hogy milyen módokon jelenhet meg az idő és a tér egy narratívában; vagy hogy miért megfoghatatlanok a narratívákban szereplő karakterek.
Bal alaptézise, hogy egy narratívának három rétege van. Az első a szöveg: ez az egyetlen réteg, ami kézzelfogható s amit az olvasó valójában megtapasztal. A második a történet, amit a szöveg elmesél (s a történetben benne van az a mód is, ahogyan a narrátor elmeséli az eseményeket). A harmadik pedig a fabula, a „lényeg”, a váz, vagyis mindaz, ami az olvasóban megmarad az adott műből, miután az olvasás során feldolgozta magában a történetet. (A fabula és a történet természetesen nem azonos egymással, s a különbséget általában különleges időkezelésű művekkel szokás érzékeltetni, mint pl. a Ponyvaregény vagy a Memento c. filmekkel, amelyekben a történet összevissza vagy fordított sorrendben ismerteti meg a befogadóval a fabulát.)
E hármas felosztás mentén épül föl a könyv is, s a három nagy fejezetben olyan roppant izgalmas gondolatokat olvashatunk, mint például az, hogy valójában nem is létezik az, amit egyes szám harmadik személyű elbeszélésnek nevezünk, mert az ilyen szöveget is valójában egy E/1-es narrátor meséli, csak éppen másokról beszél. Lehet, hogy ez első pillantásra szőrszálhasogatásnak tűnik, de ha kicsit belegondolunk, akkor rájövünk, hogy ez az egyszerű (és kétségkívül igaz) gondolat valójában azt is jelenti, hogy az az objektivitás, kívülről láttatás, amit hagyományosan az E/3-ban írt szövegekkel azonosítunk, valójában nem létezik, mert az E/3-as szövegeket is egy „én” mondja el, akinek ugyan lehet, hogy a történetben nincs aktív szerepe (tehát külső narrátor), de attól még ugyanúgy egy szubjektív látásmódú valakiről van szó, aki ugyanúgy hazudhat, manipulálhat, hangsúlyozhat egyes dolgokat és állíthat be jelentéktelennek más dolgokat, mint bármely E/1-es, megbízhatatlan narrátor.
A könyv egyébként tele van efféle meglepő gondolatokkal. Ezeken felül pedig Bal megpróbál rendszerezni mindent, amit lehet. Például szépen és logikusan elmagyarázza a külső és belső narrátorok és fokalizálók közötti különbségeket (ami mondjuk nem annyira új nekem, de szeretem egy helyen leírva látni, amit már tudok innen-onnan), és arról is remek és sok példával illusztrált összefoglalót ad, hogy pontosan mi a különbség a különböző fajta függő beszédek között (s ez például olyasmi volt, amiről azt hittem, hogy jól tudom, de most kiderült, hogy nem).
Ami viszont igazán meglepő, hogy milyen sokszor mondja azt a szerző, hogy az adott téma olyasmi, amiről még senkinek sem sikerült igazán jó, összefüggő elméletet alkotnia, és hogy ő sem áltatja magát azzal, hogy neki majd sikerül. Ilyen téma például minden narratíva talán legfontosabb eleme, a karakter, és ilyen a narratívákban alkalmazott térkezelés. Ezeket a témákat Bal is csak kóstolgatja, és nem tud (és nem is akar) mindent beleilleszteni valami előre elkészített sémába.
Ami egyébként nekem nagyon tetszik. Nem ismerem Bal egyéb munkásságát, és nem tudom, általában melyik irodalomelméleti irányzatot vagy megközelítést képviseli, de ebben a könyvben szükségszerűen valamiféle strukturalista megközelítést alkalmaz, s ahogy Vlagyimir Propp tette a Mese morfológiájában, Bal is használ néha képleteket, hogy leírja egy-egy példamondat narratív szerkezetét, de nem esik túlzásokba, és ezt a könyvet olvasva nem volt olyan érzésem, mint időnként Proppnál, hogy a szerző valamit addig nyúz, amíg bele nem illik a sémájába. A pontos rendszerbe foglalás egyébként már csak azért sem lehetséges, mert, mint Bal is mondja, még egy átlagos narratíva is annyira komplex, hogy a tökéletes narratológiai elemzésére egy élet is kevés lenne – ráadásul a tökéletességre törekvésnek semmi értelme nem lenne, meg még dögunalmas is volna.
Akkor meg mire való ez az egész narratológia, és minek fárasztjuk (vagy ha eddig nem tettük volna: minek fárasszuk) magunkat azzal, hogy olyasmin gondolkodunk, aminek végső soron semmi értelme és úgysem jár semmiféle végleges eredménnyel?
Nos, a narratológiai szempontú megközelítésnek (meg úgy egyáltalán: bármiféle elemzésnek) az az értelme, hogy segít a szöveg értelmezésében, és segít „bizonyítékokkal” alátámasztani a saját értelmezésünket. Ahogy Bal mondja a könyve elején (a saját, nagyon hanyag fordításomban):
Egy elméleti rendszer hasznos, de nem arra való, hogy kizárja vagy háttérbe szorítsa az értelmezéseket, hanem arra, hogy megvitathatóvá tegye őket. Egy értelmezés sosem több egy felvetésnél ("Szerintem a szöveg ezt és ezt jelenti"). Ha azt akarjuk, hogy a felvetésünket elfogadják, akkor alaposan meg kell azt indokolnunk ("Szerintem a szöveg az itt felsorolt dolgok alapján ezt és ezt jelenti"). Ha egy felvetés (értelmezés) pontos leíráson alapul, akkor utána meg lehet azt vitatni, még akkor is, ha a gyakorlatban az ösztönös értelmezés megelőzte a tudatos elemzés legelső lépését is. Az itt elővezetett elmélet pedig olyan eszköz, amely segít abban, hogy a szövegértelmezéseinket megvitathatóvá tegyük. (University of Toronto Press, 2009, 11. o.)
Ezzel kapcsolatban van egy kis morognivalóm. Mostanában több (főleg újabb) könyves oldalon feltűnt (egyiknek sem lettem rendszeres látogatója, reklámozni meg végképp nem fogom őket, úgyhogy a linkeket mellőzöm), hogy a szövegek értelmezése meg a „hűvös”, elemző megközelítés mintha nem lenne túl divatos, sőt a nem-elemző írások szerzői mintha kissé lesajnálnák az olyan (magamfajta) olvasókat, akik kevésbé érzelmesen és lelkesen állnak egy-egy könyvhöz. Nyíltan kimondva még nem láttam sehol, de számos olyan megnyilvánulással találkoztam, amely mintha burkoltan azt közölte volna, hogy olvasni csak érzelmesen szabad (érdemes), s aki nem így csinálja, az mindörökre el van vágva az irodalom élvezetétől.
Én viszont azt hiszem, abban is van élvezet, ha csak úgy átengedjük magunkat egy könyvnek és hagyjuk, hogy hasson ránk, anélkül hogy megpróbálnánk rájönni, mivel, miért és hogyan hat. Az ilyen olvasásnak viszont megvan az a (szerintem) hátránya, hogy utána nemigen tudunk beszélni az élményről, és ha mégis megpróbálunk beszélni róla, akkor rá vagyunk utalva az érzelmeket és lelkesedést kifejező szavakra, amelyek lehet, hogy sokat elmondanak rólunk, de a könyvről szinte semmit.
Viszont én általában a könyvolvasás másik módját részesítem előnyben: nem elég, hogy valami hat rám, hanem azt is tudni akarom, hogy miért és hogyan, ez a kíváncsiság pedig azzal jár, hogy szinte mindig úgy olvasok, mintha nyomoznék: jeleket, nyomokat, összefüggéseket és eldugott jelentéseket keresek, és olvasás közben magamat ugyanannyira figyelem, mint a könyvet. Mindez azonban nem akadályoz meg sem az érzelmi bevonódásban, sem a könyv élvezetében, és utána még abban az extra örömben is részem van, hogy leülhetek írni, és órákig szórakoztathatok mindenkit (tán legfőképpen magamat) a könyvekről szóló posztjaimmal.
Az irodalom szerintem marha jó és meglehetősen rejtélyes dolog (úgy értem: sose fogom igazán megérteni, hogy van az, hogy fiktív dolgokkal, puszta szavakkal hatást lehet kiváltani valakiből), de egy könyv nekem önmagában nem szentség, amihez csak áhítatosan, érzelmesen, semmit nem megkérdőjelezve szabad közelíteni, s aminek megárt, ha elemezzük, kategóriákba soroljuk, szétdaraboljuk vagy más könyvekhez hasonlítjuk. (Ennek ellenére természetesen nekem is van pár könyvem, amit nem akarok elemezni.)
Mieke Bal fentebb idézett szavaiból meg a könyv sok egyéb részéből úgy gondolom, az ő hozzáállása is nagyon hasonló: szeret olvasni, ugyanakkor szeret értelmezni és magyarázni is, az ilyesmihez pedig jól jön, ha van valamiféle rendszerünk és vannak (szak)szavaink, amelyekkel el tudjuk magyarázni, pontosan mire is gondolunk, amelyek segítségével tudunk érvelni, s amelyek segítenek abban, hogy jobban megértsük, amit olvastunk. Ezek pedig szerintem nem elhanyagolható dolgok, és Mieke Bal könyvéből pont ilyesmiket lehet tanulni.
(A könyv egyik fejezete elolvasható magyarul itt.)
