Erdős Renée: Végzetes vonzalom
A lehető legrosszabb, ami Erdős Renée regényével történhet, ha a címe és fülszövege alapján ítéljük meg, és az ezek által gerjesztett előítéletekkel közelítünk hozzá. A regény eredeti címe a hősnő neve volt (Báró Herzfeld Clarissz), a modernizált címe viszont egyrészt olyan hollywoodi erotikus thrillereket idéz fel, mint például a Végzetes vonzerő, másrészt pedig valamiféle balladai ködbe burkolja a regényt: ilyen címmel a könyv biztosan nem tűnik ki az egy kaptafára készített romantikus-tragikus történetek közül. Ami pedig a borítón olvasható tartalomismertetést illeti, ez szintén félrevezető, mert jóval melodramatikusabb színben tünteti fel a regényt, mint amilyen az valójában. Ám ha minderről megfeledkezünk, és nem hagyjuk, hogy a cím és a történetleírás befolyásoljon minket, remek olvasmányra lelhetünk ebben a könyvben.
A Végzetes vonzalom hősnője a fiatal, önfejű, a nagyszülei által a végletekig elkényeztetett, dúsgazdag bárónő, Herzfeld Clarissz, aki a család gyönyörű birtokán tengeti kissé unalmas napjait. Bár Clarissz már húszéves is elmúlt, és a nagyszülei szívesen vennék, ha végre férjhez menne, a lány nem akar engedelmeskedni. Férjhez menés helyett inkább misztikus, főleg keleti vallási tanokkal és a legújabb filozófiai irányzatok tanaival tömi a fejét, kamaszos hévvel próbál mindenkit megbotránkoztatni a környezetében, illetve terveket szövöget arra az időre, amikor majd elhagyja védett otthonát és végrehajt valamiféle felforgató, „erős” tettet.
Aztán minden megváltozik, amikor egy napon látogatóba érkezik Clarissz egyik barátnője, és rögtön feltűnik neki, amit Clarissz eddig nem vett észre: nevezetesen az, hogy a család megbecsült intézője, a volt hadifogoly Szergej roppant vonzó férfi, és bármely nő büszke lehetne, ha a magáénak tudhatná őt. Clarisszban természetesen rögtön föltámad a birtoklási vágy, és addig mesterkedik, amíg a titokzatos és hallgatag Szergej az övé nem lesz.
Eddig a könyv valóban nem sokban különbözik az átlagos szerelmes regényektől, amelyekben az erős akaratú hősnő válogatott nehézségek leküzdése után végül megszerzi magának a férfit, akit akar. Innentől kezdve viszont a regény egészen más irányt vesz: Clarissz és Szergej kapcsolatában olyan bonyodalmak adódnak, amilyenek egy átlagos romantikus regényben jóformán sosem szerepelnek, és Clarissz végeérhetetlen út- és identitáskeresése, valamint bizonyos személyes tulajdonságai és viselkedési módjai (például az, hogy saját felsőbbrendűségét folyamatosan és kényszeresen érezteti másokkal) feloldhatatlan konfliktusokat okoznak.
Clarissz meglehetősen ellenszenves, viszont roppant érdekes és valóságos hősnő. Bár a szemléletmódja naiv, ő maga pedig szinte elviselhetetlenül gyerekes, mégis igazi, modern nőként viselkedik, és olyan emberként, aki a világot és saját magát egyaránt jobbá akarja tenni, de legalábbis meg akarja változtatni.
Clarissz mellett pedig a regény számos érdekes női mellékszereplőt is felvonultat, akik mind egy-egy lehetséges életutat testesítsenek meg, és megmutatják a tapasztalatlan Clarissznak, hogy miféle kapcsolatokat folytathat egy nő egy férfival, s hogy ezekben a kapcsolatokban miféle taktikákat vethet be.
A regény azonban nemcsak a karakterábrázolásban erős. Erdős Renée nagyon érzéki, ugyanakkor bizarr és hisztérikus hangulatú jeleneteket tud írni. Ilyen például Clarissz és Szergej egymásra találása a hegyi vadászházban, vagy éppen az az epizód, amikor Clarissz ráveszi Szergejt, hogy látogassanak el közösen egy pesti mulatóba, ahol, úgy hírlik, egy különleges, erotikus táncelőadást tekinthet meg az úri közönség. (Ez a jelenet egyébként mind a hangulatát, mind a jelenlévők életére gyakorolt hatását tekintve erősen emlékeztet Stanley Kubrick Tágra zárt szemek c. filmjének arra a részére, amikor a főszereplő hívatlanul részt vesz a félreeső kastélyban zajló álarcosbálon.)
Az egyetlen zavaró elem a regényben a vallás túlhangsúlyozása. Mint említettem, Clarissz erősen érdeklődik a keleti vallások iránt, (annak ellenére, hogy határozottan állítja: képtelen bármiféle istenben hinni). A keleti miszticizmus mellett pedig a kereszténység is jelentős szerepet kap a regényben, főleg a történet vége felé, s a sok és sokféle vallásos gondolat jelenléte túlzásnak és gyávaságnak tűnik: mintha az írónő maga is megijedt volna attól, hogy miket művelnek a hősei, és szükségét érezte volna annak, hogy némi vallásos mellébeszéléssel tompítsa a regény élét.
