Chuck Palahniuk: Kísértettek - Haunted
Chuck Palahniuk könyve érdekes, jól sikerült és nagyon modern játék egy régi történetmesélési formával. A könyv kerettörténete szerint néhány elrontott életű, hibákat vagy bűnöket rejtegető, önmagát írónak képzelő ember jelentkezik egy csábító újsághirdetésre, amely három havi menedéket és zavartalan nyugalmat kínál. Az elképzelés szerint az írójelöltek a világ zajától távol végre megalkothatják a nagy művet, amelynek megírását eddig egyre csak halogatták, majd három hónapnyi elvonulás után új emberként térhetnek vissza az életükbe.
Ám az elképzelt idilli írótanya helyett hőseink egy komor hangulatú, elhagyatott, régi színházépületben találják magukat, ahol ugyan bőven van minden, ami az életben maradáshoz szükséges, de az az egyszerű tény, hogy a körülmények nem pont olyanok, amilyennek ők előre elképzelték, elég ahhoz, hogy úgy érezzék, átverték őket. S ahogy a valódi életükben mindig találtak valami kifogást arra, hogy miért nem írnak, ugyanúgy itt, a világtól elzárva is könnyű a körülményekre hivatkozni, és nem írni semmit.
Ám annak ellenére, hogy a könyv szereplői nem írják meg a régóta érlelődő nagy művüket, bizarr módon mégis kétszeresen is művésszé, alkotó emberré válnak, ugyanis a fejükbe veszik, hogy a saját életükből csinálnak regényt (vagyis inkább eladható, eleve sikerre ítélt, nagyszabású és véres drámát), és közös erővel megalkotnak egy fikciót, amely azon alapul, hogy az újsághirdetés feladója a tehetetlen áldozat szerepébe kényszerítette és három hónapnyi szenvedésre ítélte őket. Miközben pedig hőseink teljes beleéléssel alakítják az áldozat szerepét, időnként történeteket mesélnek egymásnak, csak hogy jobban teljen az idő. S ezek a történetek teszik ki a könyv legnagyobb részét.
A Kísértetteket olvasva számos nyilvánvaló, olykor a könyvben is megemlített irodalmi párhuzamra figyelhetünk fel. A mű szerkezete (vagyis hogy a szereplők által elmesélt, igaz vagy kitalált történetek a jelen idejű, valós események leírásai közé ékelődnek) a Canterbury mesékre és a Dekameronra emlékeztet. Maguk a szereplők emellett többször emlegetik azt a nyaralást a Genfi-tó partján, amely során Byron és társai megegyeztek, hogy mindannyian írnak egy-egy rémtörténetet, s a Kísértettek hősei nyilvánvalóan Byronékhoz hasonlítják magukat. Számos tartalmi elemet, valamint a bűn és büntetés kapcsolatának megjelenítését tekintve pedig leginkább Agatha Christie Tíz kicsi néger című regényére emlékeztet Palahniuk könyve, hiszen a Kísértettekben, éppúgy, mint a Tíz kicsi négerben, a hősök önként vállalkoznak arra, hogy hátrahagyják a valódi életüket és ismeretlen emberekre bízzák a sorsukat.
A számos párhuzam és hasonlóság ellenére azonban a Kísértettek igen eredeti és csöppet sem unalmas – Palahniuk ugyanis zseniálisan használja ki a választott elbeszélésforma által nyújtott lehetőségeket, és roppant izgalmas kérdéseket vet fel a művében. A regényt olvasva többek között elgondolkodhatunk azon, hogy mitől valóság a valóság és mitől fikció a fikció, hogy hogyan változtatható egy ember valódi élete gondosan kitalált fikcióvá, vagy hogy miként befolyásolja a környezet azt, ahogy az emberek önmagukat látják (mint említettem, a Kísértettek egy elhagyott színházban játszódik, s a helyszín mintha az első pillanattól fogva arra késztetné a hősöket, hogy egy (film)dráma szereplőinek képzeljék magukat, és egy nem létező forgatókönyv szerint éljék az életüket a három hónapos bezártság ideje alatt). Az pedig, hogy a regény szereplői a saját, éppen megélt és gondosan minél tragikusabbá formált történetükön belül elmesélik egymásnak a valódi történetüket, szintén alkalmat ad arra, hogy átgondoljuk: hogyan építjük fel a valóságot a történetekből, s hogyan alkotjuk meg magunkban a másik ember személyiségét az általa elmesélt történetek alapján. (És persze azt se felejtsük el, hogy a regény szereplőinek „valódi” története éppúgy lehet kitalált történet, vagy éppen a valóságnak a megfelelő hatás kedvéért megszépített vagy elcsúfított változata.)
A Kísértettek azonban természetesen nemcsak az efféle kérdések miatt érdekes. A könyv magját alkotó, az egyes karakterek által elmesélt történetek is jók (és jól elmeséltek): többnyire nagyon sötétek, ijesztőek, tele vannak feszültséggel, s gyakran egészen felkavaróak és elkeserítőek. És mint kiderült, újraolvasásra is alkalmasak. Most másodjára olvastam a könyvet, és nem élveztem kevésbé, mint elsőre. Sőt, akadtak olyan történetek (mint például a Polgári szürkület), amelyeket az első olvasás során inkább kissé nevetségesnek tartottam, mint hatásosnak vagy sokkolónak, másodjára viszont sokkal jobban átéreztem a bennük rejlő rettegést.
A Kísértettekben egyébként felfedezhető a szerzőre jellemző (igen divatos) kritikus hozzáállás, és számos kíméletlen, találó és szinte már Palahniuk védjegyének számító észrevételt olvashatunk a könyvben a fogyasztói társadalommal kapcsolatban. Más Palahniuk-regényekkel szemben azonban a Kísértetteknek megvan az az előnye, hogy a kritikus megjegyzések jól eloszlanak a könyvben a különböző szereplők által mesélt rövid történetek között, s nem egyetlen, kissé szájbarágós narrátor előadásában hallhatjuk őket.
A Kísértettek jó, átgondolt és roppant élvezetes könyv. Olyan könyv, amelyet fölösleges (és túlságosan olcsó) fogás azzal reklámozni, hogy hány ember ájult el az egyes történetek (elsősorban a Zsigerek) felolvasása során, mert biztos vagyok benne, hogy a könyv az efféle reklámok nélkül is mindenképpen hatna az olvasóra. S abban is biztos vagyok, hogy a Kísértettek egyáltalán nem csupán a néhány extrém módon brutális, s ezért nehezen feledhető történet miatt nyújt maradandó élményt.
