David Sedaris: Me Talk Pretty One Day
Még tavaly olvastam Bridge lelkes posztját erről a könyvről, és gondoltam, hogy egy alkalmas időpontban majd én is elolvasom ezt a könyvet. Aztán nemrég egy másik Sedaris-könyvről is írt Bridge értékelést, úgyhogy még inkább kíváncsi lettem a szerzőre, és még az időpont is alkalmasnak tűnt, úgyhogy elolvastam a Me Talk Pretty hangoskönyv-változatát, amelyen maga David Sedaris olvassa fel a történeteket.
Mivel Sedaris történetei többnyire a saját (és a rokonai) életéről szólnak, ezért talán nem árt, ha írok némi háttér-információt a szerzőről. David Sedaris félig görög származású, homoszexuális, ex-drogos amerikai humorista, aki a saját bevallása szerint csúnya, tehetségtelen, semmihez sem ért, és úgy általában tök unalmas életet él. Viszont remek humorérzéke van, és olyan száraz, hanyagul önutáló stílusban tudja előadni a tök unalmas életének az eseményeit, hogy szinte minden egyes történetét végignevettem.
A könyv első felében Sedaris mindenféle gyerek- és fiatal felnőttkori élményeiről mesél. Az egyik történet például arról az időszakról szól, amikor az apja eldöntötte, hogy minden csemetéje rendelkezik valamiféle zenei tehetséggel, amelyet kamatoztatni kell, ezért David egy ideig kénytelen volt egy törpe gitároktatóhoz járni magánórákra, akinek az egyik legfontosabb tanítása az volt, hogy a gitár olyan, mint egy nő, s ezért Davidnek játék közben azt kell képzelnie, hogy egy nőt simogat – viszont ő már ekkor sem a női nem iránt érdeklődött, és meglehet, hogy ezért volt képtelen megtanulni gitározni. (Meglehet, ez alapján azt gondoljátok, hogy nem lehet valami kifinomult humora a szerzőnek, de Sedaris még a más szájából ízléstelennek ható vicceket is úgy adja elő, hogy nem tudok nem nevetni rajtuk.)
Egy másik történetben pedig arról az időszakról van szó, amikor Sedaris az utolsó pillanatban megkapott egy tanári állást, amelytől az eredeti jelölt visszalépett s más pályát választott, mondván, hogy a pizzakihordás jobban fizet. Davidnek kreatív írást kellett tanítania, s a kurzus kezdete előtt otthon gyakorolta, hogy hogyan mutatkozik majd be a diákjainak, s már előre élvezte az alkotó energiák áradását, és elképzelte, hogy minden megy majd a maga útján, anélkül hogy neki különösebb erőfeszítéseket kellene tennie. Az első tanóra első percében aztán ráébred, hogy nagyjából a bemutatkozásig gondolkodott előre, és a továbbiakra nézve semmiféle terve nem volt.
Emlékszem, amikor ötödéves koromban a tanítási gyakorlatomat csináltam, és először kellett kiállnom tizenvalahány vérengző, unott, minden mozdulatomat kritikus szemmel figyelő (na jó, mindez nem igaz - valójában kedves és érdeklődő) nyolcadikos elé. Sedarisszel ellentétben nekem volt óratervem, viszont azt nem tudtam pontosan megbecsülni, hogy mi mennyi időt vesz igénybe, extra feladatokkal pedig nem készültem, s ezért amikor az a zavarba ejtő helyzet állt elő, hogy már a kicsöngetés előtt vagy 6-8 perccel az óravázlatom végére értem, a rutin teljes hiánya miatt képtelen voltam bármiféle épkézláb ötlettel előállni arra nézve, hogy mit csináljak a maradék időben. Úgyhogy némi szánalmas erőfeszítés után inkább előbb befejeztem az órát és elengedtem a gyerekeket.
Nekem már ez a pár perc tehetetlenség is szörnyű élmény volt, úgyhogy nagyon jól el tudtam képzelni, hogy mit érezhetett David, amikor az első óráján nem 6, hanem kb. 100 percnyi üres idő állt a rendelkezésére, és persze mindenki azt várta tőle, hogy töltse ki valamivel az időt. Kettőnk között csak az a különbség, hogy ő megoldotta a helyzetet (bár nem éppen a diákjai megelégedésére), majd később írt belőle egy roppant szórakoztató történetet.
A könyv második felében főleg Franciaországgal és a francia nyelvvel kapcsolatos történetek olvashatók. Sedaris ugyanis (mint mondja, puszta számításból) összejött egy pasival, akinek volt egy háza Normandiában, s ha már úgyis sok időt töltöttek Franciaországban, David jó ötletnek tartotta, hogy megtanuljon franciául. Ami persze nem könnyű (én is 13 éve küzdök vele, és az elért eredményeim nem túl jelentősek, főleg ami a franciául megszólalást illeti – de persze nem is vagyok valami szorgalmas), viszont a nyelvtanulás remek ürügyet ad Sedarisnek arra, hogy szemügyre vegye az amerikai és a francia nyelv, kultúra, szokások és mentalitás közötti különbségeket. (A franciák például soha nem beszélgetnek a moziban a film közben. Az amerikaiak viszont mindig, és megsértődnek, ha valaki ezt szóvá meri tenni.) Többnyire ezek a francia szemszögből íródott, a francia – amerikai ellentétekről szóló írások is szórakoztatóak, és Sedaris önkritikája igen dicséretes, bár amikor pár történetben átcsap (bármennyire is jogos) Amerika-fikázásba, azt néha túlzásnak éreztem. (Persze lehet, hogy csak azért, mert én viszont szeretem Amerikát, de ezt úgyis tudjátok.)
Ezt leszámítva viszont semmi kifogásom nincs a könyv ellen, annak meg külön örülök, hogy hangoskönyvben olvastam. Bár biztos vagyok benne, hogy a történetek leírva is viccesek, Sedaris hangja és előadásmódja igazi élménnyé teszi őket.
