Leo Benedictus: The Afterparty
Néhány hónapja olvastam egy remek és lelkes posztot erről a könyvről Kimbofo blogján, és az ott olvasottakból nem volt nehéz arra a következtetésre jutnom, hogy az Afterparty valószínűleg tetszene nekem. Nem sokkal később egy másik blogon olvastam egy hasonlóan jó, csak éppen kritikus posztot a könyvről, majd nagyjából végigolvastam a poszthoz kapcsolódó kb. 150 kommentet is, és a többségben lévő negatív vélemények ellenére csak még kíváncsibb lettem a regényre. A kommentek egyébként nagyon jók, s még érdekesebbé teszi őket, hogy Leo Benedictus is megjelent a hozzászólók között, és képes volt normálisan, érvelve, minden sértettség nélkül reagálni arra, amit mások mondtak a könyvéről. Sőt, nemcsak egyszer tűnt fel, hogy megmondja a tutit, hanem részt is vett a könyve körüli vitában – ami nem mellesleg végig kulturált hangnemben folyt, úgyhogy öröm volt olvasni.
Az, hogy Leo Benedictus ilyen aktívan tartja a kapcsolatot a könyve olvasóival és figyeli, hogy mit írnak róla, nyilván nem véletlen. De mielőtt ebbe belemennék, pár mondat a könyvről.
Az Afterparty egy harmincegy éves színész, Hugo Marks születésnapi bulijáról és az azt követő afterpartyról szól. A történet főszereplői Hugo; az ő felesége, az (ex-)drogos szupermodell, Mellody; egy jelentéktelen újságíró, Michael Knight, aki majdhogynem véletlenül vetődik el Hugo bulijára, miután a főnöke átadta neki a saját meghívóját; illetve a húszéves, volt X-faktor-szereplő sztárocska, Calvin Vance. Ennek a négy embernek alapvetően nem sok köze van egymáshoz, de a buli éjszakája során ilyen-olyan kapcsolatok szövődnek köztük, és reggelre már semmi sem lesz ugyanolyan. Az eseményeket különösen érdekessé teszi, hogy hol az egyik, hol a másik főszereplő nézőpontjából olvashatjuk őket, és természetesen az egyes szereplők számára nem ugyanazt jelenti ugyanaz az esemény.
Az „igazi” történeten, a történetben megbújó, mind a való életre, mind különböző regényekre tett utalásokon, valamint a celebvilág szelíd kifigurázásán kívül azonban az Afterparty arról is szól, hogy hogyan írja meg egy William Mendez nevű író a Hugo szülinapi bulijáról szóló, eredetileg Publicity***** címen futó regényt, hogy hogyan jut el odáig, hogy publikálják a könyvet, s hogy miféle ötletekkel áll elő arra nézve, hogy hogyan kéne a regényt népszerűsíteni.
A regény fülszövege azt mondja: „Ez a könyv más. Biztos, hogy még sosem olvastál ehhez hasonlót.” Nem vagyok valami kiégett olvasó, akinek már nem lehet újat mutatni, de az tény, hogy olvastam már ehhez hasonlót. Ami például a több szempontból elmesélt eseményeket illeti, olvastam már ilyet William Faulknernél, Choderlos de Laclosnál vagy Bret Easton Ellisnél – de az biztos, hogy nem olvastam még olyan könyvet, amelyben az egyes szereplők szemszögéből írt részletek más-más betűtípussal voltak szedve, s ahol a betűtípus ugyanúgy jellemezte az adott karaktert, mint bármely részletes személyiségrajz. Aztán olvastam már olyan könyvet is, ami a sztárok sekélyes és értelmetlen életéről adott szatirikus képet; és olvastam már olyan regényt is, amely a valódi történet mellett (vagy helyett) folyamatosan reflektált önmagára és/vagy a valóságra.
Az viszont igaz, hogy olyan könyvet még nem olvastam, amelyben mindez egyszerre lett volna meg, és egészen lenyűgözött az a mód, ahogy Leo Benedictus ezt a sok posztmodern elemet vegyítette és létrehozott valamit, amit valamiért „poszt-posztmodernnek” nevezett el. Nem tudom, mi a különbség a kettő között, de az biztos, hogy az Afterparty pont az a fajta posztmodern, amit én nagyon szeretek: az okos, vicces, (ön)ironikus, játékos fajta, ami nem élet-halál kérdésekről szól, hanem arról, hogy mi a fikció, és mi köze van a valósághoz.
Az Afterparty pedig olyan fikció, aminek nagyon is sok köze van a valósághoz: például azt olvastam, hogy a történet számos utalást tartalmaz valódi angol celebekre és az ő botrányos ügyleteikre. Nem vagyok járatos az angol celebvilágban, úgyhogy biztos vagyok benne, hogy a regény számos utalása mellett elmentem, de ezt nem éreztem olyan nagy gondnak, mert bőven volt más, ami szórakoztasson.
Például az, hogy az Afterparty amolyan igazán cseles módon magában foglalja saját magát és a saját marketingjének történetét is. Csak egy példa: a regénybeli író, William Mendez egyik ötlete a regényének népszerűsítésére a következő: biztassák az olvasókat arra, hogy twitteljenek bármit úgy, hogy a tweetben szerepel az #afterpartybook szó, s cserébe a kiadó vállalja, hogy a következő puha kötésű kiadásban minden felhasználó afterparty-tweetjei közül idéznek egyet. S micsoda véletlen, az Afterpartyt reklámozó egyik marketingfogás éppen ez. És ugyanígy a marketing része, hogy Leo Benedictus aktívan részt vesz a könyve reklámozásában, időnként ellentmondásosan viselkedik, valamint úgy tesz, mintha óriási egója lenne.
Persze lehet, hogy Benedictusnak tényleg óriási egója van, én meg agyatlan fogyasztó vagyok, hogy bedőlök a marketingtrükköknek, de ez a pofátlan és szórakoztató mód, ahogy az Afterpartyt reklámozzák, szerintem elképesztően okos és vicces. (Úgyhogy már twitteltem is a megfelelő kulcsszóval, és alig várom, hogy szerepeljek a könyv következő kiadásában.)
Az azért elgondolkodtat egy kicsit, hogy mi marad az Afterpartyból, ha elvesszük az aktualitását meg a marketingjátékokat, amelyekkel a megjelenését övezték (a könyv idén márciusban jelent meg), s amelyek egy év múlva már nem lesznek érdekesek. Ezt most nem tudom eldönteni, de úgy gondolom, az Afterparty van olyan jó könyv, hogy pár év múlva újra akarjam olvasni, úgyhogy majd az újraolvasás után megírom, hogy mi maradt belőle.
