Márai Sándor: Harminc ezüstpénz
Elég csupán a könyv címét elolvasni ahhoz, hogy az olvasó agyában máris tömérdek asszociáció jelenjen meg. Nincs szükség semmiféle előzetes ismeretre, még a regény fülszövegét sem kell elolvasni ahhoz, hogy rögtön tudjuk (vagy tudni véljük), miről is fog szólni a Harminc ezüstpénz: bizonyára bibliai történet lesz, amelynek Júdás a főszereplője, s amely az ő árulásáról szól majd. Ám mivel ezt már sokan és sokféleképpen elmondták, azt is gondolhatjuk, hogy egy huszadik századi író valószínűleg felruházza majd némi mellékjelentéssel a régi (ám változatlanul izgalmas) történetet. Nos, ha ezt gondoljuk, nem tévedünk nagyot, bár azt hozzá kell tenni, hogy Márai nem egészen úgy nyúl Júdás árulásának történetéhez, ahogy azt sejthető.
Bár a könyv borítóján a „regény” szó szerepel mint műfajmegjelölés, a Harminc ezüstpénz sokkal inkább hasonlít szenvtelen orvosi látleletre vagy hűvös hangú elemzésre, mint regényre. A könyv egészen messziről indít: Júdás (és Jézus) színre lépése előtt Márai hosszasan boncolgatja, hogy mi az árulók szerepe a történelemben; hogy miért elkerülhetetlen, hogy minden nagy történetben legyen egy áruló; hogy milyen volt az a történelmi korszak, amelyben Jézus élt és milyen volt a vidék, ahonnan származott; s hogy miféle szellemi légkör uralkodott az adott korban és vidéken.
A háttér részletes és színes megrajzolása után aztán felbukkannak a történet főszereplői, de a könyv továbbra sem válik hagyományos, cselekményes regénnyé. A szereplők megteszik ugyan, amit a jól ismert történet szerint meg kell cselekedniük: ki-ki ellenáll a maga kísértéseinek, végrehajtja a szerepével járó kötelező csodatetteket, kételkedik és meginog, vagy éppen elárulja a másikat – ám a konkrét cselekedetek szinte lényegtelenek, mivel Márait sokkal inkább a tettek mögött rejlő, sokszor alig-alig megragadható vagy ellentmondásos indítékok és érzelmek érdeklik.
Éppen a sokféle, egymásnak akár ellentmondó motiváció miatt van az, hogy a könyvben nem rajzolódik ki igazán élesen Júdás alakja, s nem tudunk meg róla sokat. Bár a borító tanúsága szerint a Harminc ezüstpénz fő kérdése „az árulás természetrajza”, úgy érzem, Márainak minden elemző, részletező és tényfeltáró szándéka ellenére sem sikerült megalkotnia ezt a természetrajzot.
Csak apróságokat kapunk, véleménymorzsákat: egyesek szerint Júdás pusztán azért lett árulóvá, mert „belement az ördög”; mások szerint azért, mert valakinek (mindegy, kinek) az árulóvá válása elkerülhetetlen volt a „Történet” és a történelem szempontjából, s éppen ő lett ez a valaki; megint mások szerint pedig azért, mert eleve gyanús alak volt (hiszen messziről jött, ráadásul értett a pénzhez, s emiatt kissé túlságosan is gyakorlatias, hidegfejű, s éppen ezért nem túl szimpatikus ember benyomását keltette a Jézus körül gyülekező, hevesebb vérmérsékletű, érzelmesebb rajongók seregében).
Viszont ezek a részletek, Júdás lehetséges megítélései nem alkotnak egészet, s ezért úgy érzem, a könyvből nemhogy az árulás, hanem egyetlenegy áruló lélekrajza sem bontakozik ki igazán. Ám ez a hiányosság felfogható egy tudatos írói döntés eredményének is. Ahogy a szerző kötet végi jegyzetében a 20. századi történelemre tett utalásaiból kiderül, az árulók sokféle alakban mutatkozhatnak meg, s mindegyiküket más motiválja – így hát talán eleve hiábavaló vállalkozás megkísérelni azt bemutatni, hogy miért és hogyan lesz valakiből áruló. Márai mindenesetre megpróbálta, s végül is ez egyáltalán nem kis dolog.
