Dimitri Verhulst: Problemszki Szálloda

Először EszkiMóczy (jelenleg szünetelő) blogján olvastam erről a könyvről, és meg is jegyeztem magamnak, hogy ezt egyszer majd elolvasom. Aztán néhány hete Levéltáros ajánlotta nekem röviden, ám igen hatásosan a szerző másik magyarul megjelent regényét, a Semmivégre címűt, úgyhogy gondoltam, most már ideje valamit olvasnom Verhulsttől. A Problemszki Szállodával kezdtem (ami mellesleg olyan jó volt, hogy utána rögtön megvettem a szerző másik könyvét is, és nem hiszem, hogy túl sokáig fog olvasatlanul állni nálam).
 
A rövidke (dokumentum)regény egy belga menekültszálló lakóiról mesél. A szálláson egymásra zsúfolva élnek afrikaiak, csecsenek, albánok, indiaiak; keresztények és muzulmánok; férfiak és nők. A menekültek élete kiszámítható és végtelenül unalmas, ugyanakkor a legváltozatosabb stresszforrásokkal terhes. Egész nap nincs mit csinálni, nincs hova menni és főleg nincs értelme senkivel közelebbi kapcsolatba kerülni, hiszen bárki bármelyik nap megkaphatja a levelet, amelyből kiderül, hogy az illető elnyerte-e a belgiumi menedékjogot. Akár kedvező a válasz, akár nem, a levél címzettje előbb-utóbb úgyis elhagyja a tábort, így hát fölösleges barátságokat kötni és hosszú távra tervezni.
 
A szállón minden átmeneti és múlékony, s hiába szörnyű minden egyes lakó múltja és a menekültté válásának története, ez úgysem számít senkinek: sem a többi lakónak, akik mind egy-egy rémséges életet hagytak maguk mögött, úgyhogy mások rémtörténeteivel már igazán nem lehet meglepni őket; sem a bevándorlási hivatal dolgozóinak, akik elvesznek a rengeteg ügy és a bürokratikus procedúrák között; sem pedig a helyi lakosoknak, akik csak annyit látnak egy menekült életéből, hogy már megint eggyel több ingyenélő szarházi tapodja a belga földet.
 
Mindez ugyebár ideális alapanyag egy brutális, szívszorító és felkavaró regényhez, és Verhulst regénye tényleg ilyen. Csak éppen nem úgy ilyen, ahogy azt sejteni lehetne: ebben a regényben nincs egy szemernyi hatásvadászat, pátosz, megjátszott döbbenet és a mások nyomorán való álszent szenvelgés sem. A regény narrátora ugyanis nem valami kívülálló, mindent okosan megmagyarázó személy (s még véletlenül sem az újságíró Dimitri Verhulst), hanem maga is menekült: a sajtófotós Bipul Masli Afrikából érkezett Belgiumba, és bár a múltjának köszönhetően minden egyes menekültszállói ismerősében a címlapfotó lehetőségét látja, mégis képes mindegyikükről mint emberről, nem pedig mint a nyugati világban élők megdöbbentésére szolgáló, valamelyik emberi jogi szervezet által felkapott példáról mesélni.
 
És persze a narrátor stílusa és humora mellett sem lehet szó nélkül elmenni. Bipul Masli stílusa kegyetlenül cinikus, a humora meg olyan, hogy komolyan elgondolkodtam, hogyan lehet Kurt Vonnegut könyveit a „legfeketébb fekete humor” kifejezéssel jellemezni, amikor ilyen könyvek is vannak a világon, mint a Problemszki Szálloda. Én nagyon szeretem Vonnegutot (na jó, már nem annyira, mint tizenévesen, de azért még most is épp eléggé), de Verhulst mellett ő kispályásnak tűnik mind a fekete humor, mint a humanizmus terén.
 
Különben meg a Problemszki Szálloda kapcsán is a szokásos helyzet állt elő: annyira jó volt és annyira falhoz kent, hogy nehezen tudok beszélni róla. Én nem vagyok Dimitri Verhulst, s ezért nem tudok hatásvadászat és túldramatizálás nélkül írni azokról a dolgokról, amelyekről ő olyan könnyedén és természetesen ír. Úgy írni viszont nem akarok róluk. Inkább olvassátok el a könyvet.