Heinrich Böll: Katharina Blum elveszett tisztessége / A hagyaték
Eddig csak látásból ismertem ezt a könyvet, gyakran találkoztam a címével, de eddig sosem néztem utána, hogy miről is szól a történet. A cím alapján valamiféle erkölcsi tanmesére számítottam, a tisztesség elvesztése kapcsán pedig egyértelműen Katharina Blum szüzességének elvesztésére és az azt követő esetleges drámai eseményekre asszociáltam. Mint kiderült, a könyv egészen másról szól, s a történetben egészen modern, nagyvárosi értelmet nyer a „tisztesség” szó.
A szerző a kisregényben a hűvös, józan, szorgalmas, magának való háztartási alkalmazott, Katharina Blum életének néhány napját írja le. A lány egy farsangi mulatságon összemelegedik egy Götten nevű férfival, akit később magával visz a lakásába. A férfi másnap kora reggel távozik, ám néhány órával később egy csapat rendőr lepi meg Katharinát a reggelije közben. Mint kiderül, Götten körözött bűnöző, s a lány mint lehetséges bűnrészes keveredik gyanúba.
Eztán kihallgatás kihallgatást követ, és a média hamar felkapja az esetet. Ám a legagresszívebb bulvárlapnak, a ZEITUNG-nak fontosabb az események minél figyelemfelkeltőbb tálalása, mint az objektivitásra való törekvés, s ezért a lap újságírója eltorzítja a tényeket, s Katharina és a környezetében élők nyilatkozatait pedig szándékosan félreérti, s így végül egészen hamis képet sugall az egész ügyről. Az olcsó, látszólag ártalmatlan bulvárhazugságok azonban tönkreteszik Katharina jó hírnevét, s ez nem várt következményekkel jár.
A kisregény megjelenése, 1974 óta a (bulvár)média szenzációéhsége és tapintatlansága minden bizonnyal csak fokozódott, így talán fölösleges is hangsúlyozni, hogy a történet csöppet sem vesztett aktualitásából, és Katharina reakciói az őt ért támadásokra nagyon is hihetőek még most is.
Ám a könyv nem csupán Böll keserű médiakritikája miatt érdekes: emellett roppant figyelemreméltó a szerző stílusa is, valamint az, ahogy a nagyvárosi magányt és a magányosan élő ember személyiségének meg- és kiismerhetetlenségét ábrázolja.
A történetben leírt konkrét események ugyan kitaláltak, de éppenséggel meg is történhettek volna. Az pedig, hogy a cselekmény annyira valóságosnak tűnik, főként Böll stílusának és a történetfelépítés módjának köszönhető: a szerző tényfeltáró újságírónak tünteti fel magát, aki a rendelkezésére álló adatok, jegyzőkönyvek és tanúvallomások alapján megpróbálja minél pontosabban rekonstruálni, hogy mi történt a végzetes farsangi házibulit követő napokban. Ennek megfelelően Böll végig rendkívül hűvös, objektív és dísztelen stílusban ír, és kerüli a túlontúl irodalminak ható megoldásokat. Ha viszont időnként kénytelen az előre- vagy a visszautalás eszközével élni, kissé ironikusan elnézést kér az olvasótól a kitérő miatt, és megígéri, hogy rögtön visszatér az események kronologikus sorrendben való ábrázolásához.
A stílus azonban nem az egyetlen különleges eleme a műnek. Böll mint riporter Katharina életének és személyiségének minél pontosabb ábrázolását is megkísérli, és ez nem könnyű feladat. Katharina ugyanis nem olyan egyszerű, nyugodt életvitelű nő, mint amilyennek első pillantásra tűnik, és a személyiségének is vannak rejtett oldalai, amelyekről még a legközelebbi ismerősei sem tudnak. Kiderül például, hogy Katharina gyakran azzal oldja a magányát, hogy esős éjszakákon több száz kilométeres autókirándulásokra indul – ám a lány kirándulásairól senkinek sincs tudomása. A lány efféle titkolt szokásai mintha arra utalnának, hogy senki nem ismerhető meg teljesen, és még a leghétköznapibb emberek is szolgálhatnak meglepetésekkel.
Katharina természetesen senkit nem akar meglepni a szokásaival, inkább megpróbálja óvni a magánéletét és a kényelmes, személytelen városi magányba burkolózik, egészen addig, amíg a bulvármédia betolakodik az életébe és megfosztja őt az egyedüllét és névtelenség lehetőségétől. A tisztesség ily módon a magánélet szinonimájának tekinthető, s Katharina tisztessége azért veszik el, mert a média rövid idő alatt ellopja tőle a magánéletét. Böll szenvtelenül, mégis ijesztően ábrázolja ezt a folyamatot, s emiatt a kisregény igen hátborzongató olvasmány.
(Csak zárójelben jegyzem meg a stílussal és a karakterábrázolással kapcsolatban: bár két roppant különböző regényről van szó, érdemes összevetni a Katharina Blumot Truman Capote Hidegvérrel című regényével. Capote, akárcsak itt Böll, a tényfeltáró riporter szerepét öltötte magára, és igyekezett mindenféle sallangoktól mentesen, tökéletesen objektív módon megírni egy valódi bűntény történetét. Ám míg Capote a való életből vett alapanyagokból egy erősen irodalmi ízű és nagyon emberközeli művet alkotott, Böll a kitalált esetet olyan hűvösen tálalta, hogy a Katharina Blum sokkal tényszerűbbnek tűnik, mint a Hidegvérrel.)
A mű legújabb kiadása a Katharina Blumon kívül tartalmazza a Hagyaték című kisregényt is. A Hagyaték a II. világháború után játszódik. Az elbeszélő, Wenk egy napon egy kávéház teraszán megpillantja régi háborús ismerősét, Schneckert, s a találkozás hatására hirtelen kötelességének érzi, hogy megossza az emlékeit az ifjú Schellinggel, akinek a bátyja öt évvel korábban tűnt el a háborúban. Wenk tudja, mi történt az idősebb Schellinggel a háborúban, s tudja, hogy Schnecker milyen szerepet játszott az eseményekben, és nem képes tovább titkolni a tudását.
A Hagyaték egészen másfajta élményt nyújt, mint a Katharina Blum. Ez a történet ugyanis sokkal személyesebb hangvételű, s ezért jóval szívszorítóbb olvasmány, mint a szándékosan hideg stílusú Katharina Blum. Igaz ugyan, hogy a Hagyaték részben önéletrajzi elemeken alapul, de a kisregény hatása nem magyarázható pusztán azzal, hogy megtörtént eseményeket dolgoz fel.
Számomra nem annyira az önéletrajziság, hanem inkább az tette különösen emlékezetessé a történetet, hogy most először olvastam a II. világháborúról német szemszögből. Korábban olvastam már sok, főleg angol és amerikai II. világháborús regényt, és némelyikből sejthető volt, hogy a mindenkori ellenség csapatai többnyire ugyanolyan hétköznapi, a legkevésbé sem vérszomjas vagy romlott emberekből álltak, mint az angol vagy amerikai csapatok – de csak most ébredtem rá, hogy ez mennyire igaz.
A Hagyaték szereplői egyszerű emberek, akik csak túlélni akarnak: túlélni az előttük terpeszkedő, végtelenül hosszú és unalmas napokat a francia tengerparton; túlélni a szerelmi csalódásokat; megúszni a háború alatt elkövetett kisebb-nagyobb csalásokat és árulásokat; és végül túlélni a következő ütközetet az orosz fronton. Mindenki ugyanarra törekszik, s a szereplőket mindössze az különbözteti meg egymástól, hogy milyen eszközöket hajlandók bevetni a túlélés érdekében, s hogy eközben mennyire képesek megőrizni az emberi mivoltukat.
A Hagyatékból az a fajta ember- és békeszeretet sugárzik, amelyet a leggyakrabban talán Kurt Vonnegut háborús történetei kapcsán szokás emlegetni. Böll humanizmusa pedig különleges és nagyon értékes történetté teszi ezt a kisregényt.
