J. G. Ballard: Karambol - Crash
Mióta pár évvel ezelőtt először láttam a könyv David Cronenberg által rendezett filmváltozatát, azóta terveztem, hogy a regényt is elolvasom. A film alapján el tudtam képzelni, mire számíthatok, és egyébként is ritkán szokott felfordulni a gyomrom egy könyvtől, de Ballard regényét még így is nagyon hatásosnak, betegnek és felforgatónak érzem.
A történet elbeszélője, James Ballard egy napon frontálisan ütközik Dr. Helen Remingtonnal és a férjével. A baleset során a nő férje meghal, Helen és James pedig súlyos sérüléseket szenvednek. Ám a baleset meglepő módon új irányba tereli James szexualitását, s a férfi felfedezi, hogy a karambol élménye, a sebek, a maradandó hegek ellenállhatatlan vonzerővel hatnak rá, s hamar kiderül, hogy másokra is. James a balesetét követően megismerkedik az állandóan karambolokat fotózó Vaughannel, akinek agyában folyamatosan az ütközések, a halottak, a szex, az erőszak és a karambolok során szerezhető sérülések képei rajzanak. Kiderül, hogy Vaughan egy egész kis közösséget irányít, amelynek tagjai mind átestek legalább egy karambolon, s akik azóta folyton az újabb ütközéseket és az ütközés közben átélhető szexuális gyönyört keresik.
Gondolom, ebből már sejthető, hogy a regény szereplői meglehetősen beteg fantáziájú emberek, akik tökéletesen üres és steril életükbe csak az egyre több erőszak és a felfokozott izgalmak és veszélyek révén tudnak némi örömöt csepegtetni. Ugyanakkor a szereplők beteges vágyai és tettei majdhogynem egyértelműen következnek abból a környezetből, amelyben élnek: a történet Nyugat-Londonban, egy futurisztikus lakóparkban, illetve a környező soksávos utakon és sokemeletes parkolóházakban játszódik, s az események hátterében mindig ott látjuk az autók végtelen áradatát, a forgalmi dugókat és a közeli repülőtérről fölszálló gépeket. A könyv világa tehát egy végletesen elszemélytelenedett, a technika és a sebesség bűvöletében élő világ, és érthető, hogy ez a világ beteges vágyakat szül: olyan sok ember tölti a napjai jelentős részét a kocsijában, és olyan sok ember hal meg autóbalesetben, hogy ebből már-már logikusan következik, hogy a gyönyör és a legintimebb emberi kapcsolatok helyszíne is az autó lesz, és hogy ezeket a kapcsolatokat is áthatja az autók által sugallt veszély- és sebességérzet.
Ez a regényvilág persze tényleg elég gyomorforgató néha, ugyanakkor az olvasó végig tudatában van annak, hogy amit lát, az nem a valóság, hanem egy erősen stilizált fantáziavilág. Számtalan helyen szerepel például a regényben, hogy a szereplők által végrehajtott szexuális és egyéb aktusok „csak” a valódi karambolok ritualizált megfelelői, s ez engem nagyon eltávolított a szereplőktől: se nem undorodtam tőlük, se nem szántam őket. Annyira életidegen, embertelen módon viselkednek, hogy ezzel megakadályozzák azt, hogy bármiféle emberi érzelemmel viszonyuljak hozzájuk.
Ebből a szempontból igen érdekes, hogy a regény számomra (és egyébként a szereplők számára is) legfelkavaróbb része nem egy valódi karambol vagy egy bizarr szexjelenet leírása, hanem az a fejezet, amelyben a szereplők nézőként részt vesznek egy törésteszten. A gondosan megtervezett teszten egy motoros ütközik egy autóval, amelyben egy négytagú család utazik. Utána a szereplők újranézik az ütközés során készített videót, s ekkor részletes leírást kapunk arról, hogy a karambol során melyik bábu pontosan milyen sérüléseket szenvedett és mely testrészei szakadtak le. S hiába, hogy csak bábukról van szó, mindez sokkal valóságosabbnak és tragikusabbnak hat, mint a regényben leírt valódi karambolok, amelyekben valódi emberek halnak meg. S ezt a narrátor is pontosan érzi, és meg is jegyzi, hogy a nézők számára a jelenet valódibb volt a valóságnál, mert mindannyian önmagukat képzelték a bábuk helyébe.
A sok gusztustalan és durva jelenet mellett a regény egyébként szörnyen apokaliptikus hangulatú, ugyanakkor a beteg elme kényszeres gondolkodásmódja is kitűnően (és ijesztően) jelenik meg benne: például az egészségesnél jóval több szó esik Vaughan sebhelyeiről, amelyek egyre növekvő vonzerővel bírnak Ballard számára; és az is legalább tucatszor olvasható a könyvben, hogy a szereplők számára a karambol az erotika és a technológia csodás egyesülésének szimbóluma. Ha nem lenne olyan beteg az egész, talán még szájbarágósnak is nevezném – általában nem szokott tetszeni, amikor egy könyv ennyire mániákusan ismétel néhány kulcsmondatot vagy -szimbólumot. Itt viszont olyan érzésem volt, hogy az állandó ismétlődések a narrátor és főleg Vaughan eltorzult fantáziájának a nyilvánvaló következményei: mivel az életüket egyre inkább meghatározza a bizarr szexualitás témája, természetes, hogy folyton ismétlik önmagukat, és újra meg újra elmondják azt, ami a legfontosabb számukra.
Mindezt végigolvasni persze egyáltalán nem kellemes, de nem is a kellemes időtöltés reményében olvastam ezt a regényt. Az mindenesetre tény, hogy a Karambol hatásos, rémisztő és nagyon modern.
