Robert Nye: Faust
Jó sok éve nézegettem már ezt a könyvet, és terveztem, hogy elolvasom, de mostanáig valami más mindig háttérbe szorította, részben pont a témája miatt. Mindig tartok kicsit az efféle ezerszer feldolgozott történetektől, mint Fausté: tudom persze, hogy nem véletlen a rengeteg feldolgozás, hanem tényleg univerzális, nagyon emberi történetről van szó, ugyanakkor nem tudom elképzelni, hogy még mindig van, aki valami újat tud kihozni belőle. Robert Nye-nak mindenesetre sikerült.
A regény a Faust-legenda pikáns és posztmodern átirata. A történetet Faust hű társa és tanítványa, Wagner Kristóf meséli el. Kristóf elbeszélése szerint Faust földi ideje a végéhez közeleg: a 24 év, amelyet a tudós korábban az ördögtől kialkudott, s amely során teljes szellemi szabadságban élhetett, nemsokára lejár, s Faust lelke utána az ördög tulajdonába kerül. Faust természetesen berezel, s azon töri a fejét, miképp menekülhetne meg, s végül két ellentétes sugallat hatására úgy dönt, Rómába zarándokol, hogy találkozzon a pápával, s ezáltal így vagy úgy, de megmentse a lelkét.
Mindez talán kissé komornak vagy akár unalmasnak is tűnhet, de szó sincs erről: a Faust roppant élvezetes, pimasz, játékos és provokatív könyv, különleges szereplőkkel. Emellett a szerző csodás iróniával kezeli az élet nagy kérdéseit, ráadásul remek stílusban ír. De hogy ne csak efféle lelkes, légből kapott jelzőkkel dobálózzak, ki is fejtem, mire gondolok.
Mint mondtam, a történetet a fiatal, racionálisan gondolkodó, se istenben, se ördögben nem hívő Wagner Kristóf meséli el, akinek igen határozott lesújtó véleménye van mesteréről. Kristóf elbeszélése szerint Faust egy elviselhetetlenül büdös, egyfolytában konyakot vedelő vénember, aki időnként előadja neki a Mefisztóval való találkozásainak történetét, amelyeket azonban Kristóf természetesen nem hisz el. Bár Kristóf a történet szerint már tíz éve Fausttal van, úgy tűnik, hogy ez alatt az idő alatt Faust semmit nem változott, legfeljebb még inkább leépült. Így természetesnek tűnhet, hogy Kristóf kétségbe vonja Faust hajdani nagyságát és hatalmas tudását, és ezért a saját maga meggyőzésére igyekszik minél több hiteles adatot felkutatni Faust korábbi életéről, s ezeket bele is írja a könyvébe.
Ám Faust az állandó alkoholmámora dacára tisztában van azzal, hogy Kristóf könyvet ír róla, sőt az is kiderül, hogy voltaképpen ő vette rá valami módon a fiút, hogy írjon róla, mert szüksége van rá, hogy valaki megírja a történetét. Faust és Kristóf egyik beszélgetése során ráadásul Faust szóba hozza azokat a hiteles forrásokat, amelyekre Kristóf hivatkozik, és ráébreszti a fiút arra, hogy azok a források épp oly esetlegesek, mint minden más, s nem feltétlenül megbízhatóak. Persze igencsak ironikus az a tény, hogy Faust ugyan szeretné, ha Kristóf megírná a történetét, ám elkerülhetetlen, hogy Kristóf írása épp oly szubjektív vagy esetleg hazug legyen, mint minden más történet. (Azt már tényleg csak mellékesen említem meg, hogy az elég gyakran alkalmazott irodalmi megoldás szerint Robert Nye csak a fordítója Kristóf szövegének, így arra is van esély, hogy a „fordítás” során némi szövegromlás következett be, ami megint csak kevésbé hitelessé teszi Faust igaz történetét.)
Ami a regény stílusát illeti, érdemes megfigyelni, hogy Kristóf mint narrátor milyennek látja önmagát, és milyen valójában. Kristóf azt állítja, hogy csak a tényekben hisz, s a tények szeretetét igyekszik alátámasztani a nyelvhasználatával is. A regény elején a következőket írja:
Ezt a könyvet alnémet nyelven írom, hogy elkerüljem a költészetet meg a retorikát, no meg mert tetszik nekem. Az egyszerű, nyers stílust részesítem előnyben. Puszta tények. Semmi cifrázás. (Európa Kiadó, 1998, 26. o.)
Ehhez képest Kristóf stílusa korántsem mentes a bizonytalanságoktól vagy akár a cifrázásoktól (pl. amikor a hét csodás szeretőjével lebonyolított szexuális aktusairól mesél), és sokszor úgy tűnik, nem tudja pontosan kifejezni magát, pl. elég gyakran használja az „ilyen” szót („volt ott egy ilyen lány”, „egy ilyen fekete köpönyeg volt rajta”), amivel jelentősen csökkenti a szöveg tényszerűségét. De még ezeket leszámítva sem mondanám, hogy Kristóf szavaiból a megingathatatlan racionalitás sugárzik – ennél sokkal inkább jellemzi a stílusát valamiféle vidám, vulgáris, tiszteletlen, nemtörődöm cinizmus, amely épp úgy irányul Faustra és Faust kedvesére, a hazudós Helénára, mint önmagára.
Ezen kívül az is roppant érdekes, és a Kristóf pontosság iránti igényét még inkább aláaknázó tény, hogy a szöveg tele van kétértelmű, gyakran szexuális utalásokkal tűzdelt mondatokkal, mint pl. a Kristóf és Faust közötti egyik párbeszéd alábbi része:
- Tudod, kivel szórakozz!- Azt is tudnám, hogyan, ha engednéd.- Ugyan, hagyd már.- Én is épp erre kérlek. (186. o.)
A rengeteg kétértelműség pedig azt is jelzi, hogy egy történetet nemcsak azért nem lehet teljesen tényszerűen elmondani, mert minden mesélő megbízhatatlan, hanem azért sem, mert a nyelvben magában is mindig benne van a (szándékos) félreértés lehetősége. (S bár zárójelben mondom, de korántsem mellékes, hogy a fordító, Barkóczi András szerintem csodás munkát végzett, amikor a kétélű mondatokat magyarul visszadta.)
Említettem már, hogy a regény meglehetősen tiszteletlen és szókimondó módon közelít az úgynevezett komoly kérdésekhez, na meg a híres történelmi és vallási személyiségekhez is. Például a szövegbe fűzve olvashatunk morbid vagy gonosz vicceket és történeteket Jézusról és Lutherről; amikor pedig Faust éppen a lélek szabadságáról tart komoly kiselőadást Kristófnak, a szavai közé folyton beékelődnek Kristóf gondolatai, amelyek korántsem a magasztos téma körül forognak, hanem akörül, hogy bemászott egy bogár a ruhája alá, és elviselhetetlenül csiklandozza a heréjét.
Nagyon is el tudom képzelni, hogy a regény az efféle, kevésbé finom jelenetek, a hangnem, a különböző történelmi és irodalmi korszakok nyegle összemosása (az 1540-ben játszódó történetben pl. Kristóf egy ízben a jóval későbbi Hamletből idéz), vagy éppen az érzékletesen ábrázolt szexjelenetek miatt nem nyeri el mindenki tetszését. Az enyémet viszont nagyon is elnyerte – pont az efféle vicces, felforgató könyvek miatt szeretem a posztmodernt.
