Joanne Harris: kékszeműfiú - blueeyedboy
Nem követem túl figyelmesen az új megjelenéseket, úgyhogy nem voltam tudatában annak, hogy Joanne Harrisnek újabb könyve jelenik meg. Aztán egy-két hete megláttam a regényt a könyvesboltban, és nagyon megtetszett a címe. A fülszöveg viszont inkább csak hatásvadásznak tűnt, nem pedig érdekesnek, a borító meg egyáltalán nem tetszett, úgyhogy nem terveztem, hogy egyhamar elolvasom a könyvet. Aztán a Molyon olvastam Szilvi egy mondatát, miszerint a regény egy blogot vezető férfiról szól, aki mindenféle beteg posztokat ír, és nem tudható, hogy valóság vagy fikció-e, amit leír. Talán mondanom sem kell, hogy e téma hallatán rögtön felébredt a kíváncsiságom, és pár nappal később a legvadabb várakozásokkal kezdtem olvasni a könyvet. (Úgy érzem, ezzel a könyvvel kapcsolatban szinte minden spoilerként értelmezhető. Igyekszem nem elárulni semmi életbevágót, de nem biztos, hogy sikerül. Ezt figyelembe véve olvassatok tovább.)
A regény hőse a negyvenkét éves, kórházi takarítóként dolgozó férfi, BB, aki még felnőttként is zsarnoki anyjával lakik, és az anyja árnyékában próbálja feldolgozni a múltbéli sérelmeit és a testvérei mellett átélt örökös mellőzöttségét. A való életben a férfi látszólag az átlagosnál is átlagosabb, visszahúzódó és szolid, ám a rosszfiukrock nevű netes közösségi oldalon felépít magának egy másik (cinikus, határozott és kegyetlen) identitást, s kekszemufiu néven fiktívnek beállított történeteket jelentet meg a blogján, amelyekben a (feltehetően önéletrajzi ihletettségű) főhős mesteri módon áll bosszút azokon az embereken, akik korábban valami módon keresztbe tettek neki. Eközben kekszemufiu az oldal közösségének tagjait is figyeli és manipulálja. A könyv másik narrátora a szintén blogoló Albertine, akinek posztjaiból kekszemufiu történeteinek másik oldalát ismerhetjük meg. Ám Albertine szövegeiről szintén nem tudható biztosan, hogy fiktív vagy valós eseményekről szólnak-e.
Kekszemufiu és Albertine természetesen a valóságban is ismerik egymást, s van néhány régi titkuk, amelyekre a történet során lassan fény derül – de korántsem biztos, hogy ami kiderül, az tényleg a valóság vagy csak egy újabb fikció.
Ez persze elég bonyolultnak hangzik, és nem állítom, hogy olvasás közben sokkal egyszerűbb lesz, de éppen ebből a komplexitásból fakad a regény varázsa, és mélységes csodálattal adózom Joanne Harrisnek, amiért kézben tudta tartani a történetet és a két beteg gondolkodású főszereplőt, emellett érzékeltetni tudta a szereplők valós és netes identitásait és ezeknek az összefonódásait, illetve rendkívül ügyesen lavírozott a saját bevallásuk szerint is hazug és megbízhatatlan narrátorok által kreált valós és fiktív történetek között.
Amellett, hogy az alaptörténet cselessége még az Urak és játékosok csavarosságán is túltesz, a regény igencsak aktuális és elgondolkodtató lehet mindenkinek, akinek van bármiféle online élete. A történet főhőse pl. nagyon pontosan látja a valóság és a virtualitás keveredéséből fakadó lehetőségeket, és tudja, hogy a netes énje egyrészt teljesen fiktív (és hazug), másrészt viszont az online kekszemufiu talán pont az, aki valójában mindig is lenni szeretett volna, tehát bizonyos értelemben igazabb és valóságosabb a valóságnál. Ám BB nem olyan egyszerű lélek, aki megelégszik azzal, hogy létrehozza az ideális online mását: ő legalább annyira élvezi azt, hogy másokat manipulálhat és elbizonytalaníthatja őket azzal kapcsolatban, hogy mi igaz és mi nem.
BB cinizmusa és öniróniája figyelemreméltó: tisztában van ugyan azzal, hogy a valóságban folyton háttérbe szorított lényének mekkora szüksége van az online barátai visszajelzéseire és támogatására, ugyanakkor habozás nélkül kihasználja és átejti ezeket a barátokat. BB ezzel kapcsolatos elmélkedései nagyon találóak. Például ír a rosszfiukrockon a baráti körében folyton terjedő továbbadós játékokról, amelyekben afféle kérdésekre kell válaszolni, hogy ki mit visel alváshoz, vagy hogy mikor sírt utoljára. BB rendszeresen és tudatosan hazudik ezeken a kérdőíveken, de tudja, hogy mások valószínűleg kényszeresen igazat mondanak, s ezáltal ő rengeteg hasznos információt megtudhat a többiek valódi életéről. BB szerintem nagyon pontosan látja ezt a dolgot, és tökéletesen érzi (és kihasználja) azt a viszonyt, amely sok ember netes és valódi személyisége között fennáll: bár sokan szeretnének elbújni az avatárjuk mögé, mégis ott van bennük a késztetés, hogy megmutassák a valódi énjüket, és abban bíznak, hogy az afféle apróságok, mint hogy miben alszanak vagy milyen italt szeretnek, épp olyan mértékben tárják majd fel a személyiségüket, hogy az mások számára ellenállhatatlanul varázslatosnak tűnjön. (Ezek az emberek az önfeltárás kényszerével párhuzamosan persze másokat is ugyanilyen kényszeresen igyekeznek kielemezni. S BB-nek szerintem ebben a kérdésben is igaza van: önhittség azt hinni, hogy valakit meg lehet ismerni pár kérdőív vagy akárhány - látszólag kitárulkozó - blogposzt alapján.)
Amellett, hogy BB tisztában van mások önkifejezési kényszerével (és ezt ki is használja), azt is tudja, hogy hogyan ébresszen érdeklődést és szánalmat önmaga iránt. BB online játszadozása a kövér Chryssie-vel talán a legjobb példa erre. A lány csüng BB (azaz kekszemufiu) minden szaván, szeretné a valódi életben is megismerni őt, és bőkezűen küldi virtuális öleléseit és mosolyait, valahányszor úgy érzi, hogy szegény kekszemufiut bántotta valaki.
Én kb. tizenkét éve netezek nagyjából folyamatosan. Ezalatt volt IRC-s, honfoglalós, MSN-es és sok másféle időszakom, voltak olyan évek, amikor jobbára csak olvasó és megfigyelő voltam, most meg lassan egy éve blogot írok, és részt vettem már néhány körbeadós játékban is. E tapasztalatok alapján azt gondolom, hogy Joanne Harris nagyon pontosan ábrázolja az online világ egy lehetséges formáját: azt, ahogy a személyiség megjelenhet a neten, és azt, ahogy néha elvész a határvonal a valóság és a fikció, meg az ember valódi és a másokkal láttatni kívánt arca között.
A rettentően érdekes és nagyon ügyesen kidolgozott alaptéma mellett sok más remek elem is van még a regényben. Az egyik ilyen, hogy a könyvben szerepel ugyanaz a St Oswald's fiúiskola, ami az Urak és játékosokban is szerepelt. Eddig csak két Harris-könyvet olvastam, úgyhogy nem tudom, általában mennyire jellemző az írónőre az ilyesfajta játék és a saját korábbi műveire való utalgatás, nekem mindenesetre nagyon tetszett ez az apróság – imádom, amikor egy író efféle magánvilágot teremt a könyveiben, és úgy érezhetem, hogy az adott műben a korábban már megismert világot nézhetem meg más szemszögből.
Az Urak és játékosok és a kékszeműfiú egyébként még abban is hasonlítanak egymásra, hogy mindkettőben meglehetősen beteg és elvetemült főhősökről van szó, s mindkét könyv csodás módon hülyére veszi az olvasót. Engem legalábbis sikerült most is meglepnie a szerzőnek, s hiába olvastam figyelmesen, hiába tudtam, hogy valami készül, mégis kellően megdöbbentem több alkalommal is.
Aztán érdemes még megemlíteni a regény zenei vonatkozásait. Kekszemufiu blogposztjaihoz ugyanis mindig tartozik egy-egy dal is, ami kifejezi az adott poszt hangulatát, utal a bejegyzés tartalmára, vagy éppen ironikusan ellensúlyozza a leírt eseményeket. Olvasás közben ugyan nem ültem a YouTube előtt, de utólag a dalok nagy részét meghallgattam, és úgy érzem, sokat hozzátettek a könyv által nyújtott élményhez. (A könyvhöz tartozó zenék listája egyébként itt található összegyűjtve.)
A regény egyetlen negatívuma szerintem a fordítás. A könyv áprilisban jelent meg angolul, és ahhoz képest nagyon hamar itt a magyar változat is. S bár nem tudom pontosan, mennyi időbe telik egy ilyen terjedelmű (magyarul 600 oldal, elég nagy betűkkel) művet lefordítani, én mindenesetre némi sietséget és elnagyoltságot érzek a fordításban, ami leginkább a pontatlan szóhasználatban meg a néhol furcsa, kissé magyartalan mondatszerkezetekben nyilvánul meg. (Igazából szívesebben olvastam volna a regényt angolul, de magyarul sokkal egyszerűbb volt beszerezni, és olyan kíváncsi voltam, hogy nem volt türelmem várni, amíg megkapom valahol az eredetit.)
