Ali Smith: Hotel Világ - Hotel World
Katherine szuper blogján olvastam erről a könyvről néhány hónapja, és rögtön elhatároztam, hogy ezt a regényt nekem is meg kell ismernem. Most végre elolvastam, és a könyv tényleg olyan csodásnak és szívszorítónak bizonyult, mint ahogy azt képzeltem.
A regény eseményei és szereplői mind a Glóbusz Hotelhez kötődnek, s bár a karakterek (egy testvérpár kivételével) nem ismerik egymást, egy rövidke időre mégis közel kerülnek egymáshoz. Az első részből kiderül, hogy a tizenkilenc éves Sara Wilby korábban halálos balesetet szenvedett a Glóbuszban, s most már csak a szelleme bolyong a hotel körül, de az sem sokáig, mert éppen az utolsó éjszakáját tölti a földön. Ezen az éjszakán aztán a regény többi alakja (Sara gyászoló húga, a hotel recepciósa, a hotelban aznap éjjel megszálló újságíró, valamint a szálló előtt rendszeresen kolduló hajléktalan nő) futó kapcsolatba kerül egymással, s ez az éjszaka valakinek az élet, a múlt lezárását fogja jelenteni, másnak a jövő kezdetét, megint másnak pedig csak egy átlagosan induló, munkával töltött estét, amely váratlan fordulatot vesz, de a végén minden visszatér a normalitásba. Az viszont közös a szereplőkben, hogy a történet során mindegyiküknek szembe kell néznie a halállal, a gyásszal, az idő múlásával és a mindent átható idegenségérzettel.
A cselekmény egyébként szinte szóra sem érdemes, s az alaphelyzet inkább egy sor emlék és ábránd kiindulópontjaként szolgál, nem pedig egy eseménydús történet magvaként, s Ali Smith mindenből csak egy keveset mutat, a többit pedig a képzeletre bízza. A történet helyszínéről pl. megtudjuk, hogy valahol északon található, s hogy egy nem túl nagy városról van szó, s látunk néhány jellegzetes utcát is, végül mégis beazonosíthatatlan marad a pontos hely. Ugyanez történik a karakterek esetében is: mindannyiuk életéből megtudunk pár fontos részletet (pl. megismerünk néhány régi, traumatikus emléket a hajléktalan Else életéből, vagy éppen bepillantást nyerünk Sara éppen kibontakozó szerelmi viszonyába, amely végül nem teljesedhetett be), ami épp elég ahhoz, hogy törődni kezdjünk velük, viszont a konkrétumok hiánya miatt muszáj a képzeletre hagyatkozni, és egyedül kiszínezni a szereplők életének és múltjának homályban hagyott darabjait. S szerintem nagyon jó, hogy mindenből csak keveset kapunk, mert az a kevés is, ami egyértelműen ki van mondva, éppen eléggé sötét, súlyos és szomorú.
Ami a regény felépítését illeti, minden fejezetnek más szereplő a narrátora, s minden alak nagyon egyéni nyelvet használ, más eseményekre helyezi a hangsúlyt, vagy éppen más szemszögből láttatja ugyanazokat az eseményeket. Tipikus posztmodernkedés, amiért általában rajongok – akár ezt is gondolhatjátok engem ismerve. És tényleg, akár posztmodernnek is nevezhetjük a regény egynémely elemét: a nem-lineáris szerkezetet, a fejezetek és a szereplők összekapcsolásának módját vagy a néhány fejezetre jellemző kreatív szóhasználatot és központozást.
Viszont kivételesen mégsem az efféle technikai részletek varázsoltak el igazán, hanem az a mód, ahogy Ali Smith mindezekkel az eszközökkel nagyon drámai, nagyon emberi tapasztalatokat fejez ki, s ahogy a szerző a szövegben a gyászt és az idő múlását a szavak fölötti uralom elveszítésével érzékelteti. Sara szellemének pl. visszatérő problémája, hogy egyre több szó esik ki az emlékezetéből, s a szavak elfelejtésével párhuzamosan gyengül a kapocs, amely még a földhöz köti őt. Else fizikai és szellemi leépülése közben szintén elfelejtett már néhány szót, illetve hajlamos arra, hogy a magánhangzókat kihagyja a szavaiból. Sara húga, Clare pedig éppenséggel nem tud határt szabni a szavai és a gyásza áradatának, és a fejezetben, amelynek ő a mesélője, az & jelen kívül semmiféle írásjel nem szerepel.
Lehet, hogy ez így elmesélve erőltetettnek hat, de a regényben egyáltalán nem az. A különleges nyelvhasználat minden szereplő esetében természetesen hangzik, és igen mély és fájdalmas érzéseket és emlékeket fejez ki nagyon szépen, költőien, ám giccsmentesen. Az összhatás viszont mégsem valami finom, szomorkás elégiára emlékeztet. Inkább olyan ez a regény, mint egy alattomos, lassan felszívódó méreg, ami szép fokozatosan fejti ki a hatását, s a végén azon veszem észre magam, hogy minden fáj és mindenkiért megszakad a szívem.
Afféle lírai gyomron rúgás.
