Margaret Atwood: The Edible Woman - Első rész
Úgy két éve olvastam a Könyvesen egy érdekes posztot erről a könyvről, s bár akkor még csak névről ismertem Margaret Atwoodot, megjegyeztem magamnak ezt a regényt. Tavaly aztán megláttam a könyvet a Bookstationön, úgyhogy gyorsan megvettem és elolvastam. Már az első olvasás után (és közben) is ódákat zengtem az Edible Womanről, csak akkor még nem volt blogom, ahová mindezt leírjam. Most viszont újraolvastam a könyvet, a rajongásom csak fokozódott, ráadásul itt ez a blog is, úgyhogy nem kell visszafognom magam. Végtelenül elfogult, valamint idegesítően részletes és spoileres bejegyzés következik. Mivel a poszt minden előzetes elképzelésemnél hosszabb lett, két részletben közlöm. Az első rész a főhősnő két fontos kapcsolatáról szól, a második részben pedig, a női identitásról, a fogyasztói társadalomról és a felsőoktatás buktatóiról bocsátkozom fejtegetésekbe.
Némi történeti háttér
A számos nőügyi és egyéb társadalmi kérdést felvető, szimbólumokban gazdag, mégis könnyen olvasható és élvezetes regény a 60-as évek Torontójában játszódik. A huszonéves, diplomás Marian egy közvélemény-kutató cégnél dolgozik, kényelmesen éldegél szintén diplomás, bedöglött elektromos fogkeféket tesztelő lakótársával, Ainsley-vel, s közben a jövőjén mereng. Marian előtt két út áll: megpróbálhatja kihozni a lehető legtöbbet a munkájából, s így idővel eljuthat az osztályvezetői szintig, de annál feljebb semmiképp sem, mert az igazán magas pozíciókban csak férfiak ülnek; vagy pedig férjhez mehet Peterhez, a nagy jövő előtt álló ifjú ügyvédhez, aki rövid időn belül kiköltöztetné őt egy kellemes kertvárosi házba, s azon túl Mariannak mindössze annyi lenne a dolga, hogy szüljön egypár gyereket és bájosan mosolyogjon, ha a férje vendégeket hoz a házhoz.
Ez eddig regénynek talán nem túl izgalmas, hiszen éppen efféle dilemmákról szól rendkívül alaposan Betty Friedan The Feminine Mystique c. könyve, amelyet az előszó tanúsága szerinte Atwood is olvasott, mielőtt az Edible Womant megírta. Szerencsére Atwood már huszonévesen is volt annyira okos, hogy ne elégedjen meg a nők sanyarú sorsa feletti puszta lamentálással, vagy azzal, hogy ír egy regényformába bújtatott feminista kiáltványt, így ahelyett, hogy arról elmélkedne, hogy egy diplomás (vagy akármilyen) nő számára nincs sok választási lehetőség az életben, szimbolikus irányba viszi el a regényt, illetve jó néhány érdekes mellékszereplő történetén keresztül is árnyalja a Marian előtt álló lehetőségeket, mellékesen pedig némi társadalomkritikát is belecsempész a könyvbe.
Szimbolikus kannibalizmus és felolvadás a házasságban: Marian és Peter
Mint azt Atwood az előszóban írja, a regény megírása előtt erősen foglalkoztatta őt a szimbolikus kannibalizmus gondolata, s gyakran merengett pl. az esküvői tortákon látható marcipánfigurákon, és azon, hogy az esküvőn a házasuló felek felfalják az egymást jelképező figurákat. Innen ered a regény címe is: az Ehető nő.
Ahogy az ebből már sejthető, a regény fő szimbólumai és metaforái az evés, a különböző ételek, a hízás és a testsúly köré csoportosulnak. Marian, a hősnő, mindig is jó evő volt, ám miután Peter eljegyzi őt, váratlanul megváltozik az evéshez való viszonya: bizonyos ételeket képtelen lesz elfogyasztani. Először csak a húsról kényszerül emiatt lemondani, majd mindenféle állati eredetű ételről, végül pedig már a teljesen műízű tejberizst sem tudja megenni, mert azt képzeli, hogy a rizsszemek aprócska hernyók, amelyeknek joguk van az élethez.
Ahogy ezt már máshol is leírták, ez az étkezési zavar azt jelképezi, hogy Marian teste képtelen elfogadni a gondolatot, hogy a lány lénye hamarosan felolvad a házasságban, megszűnik Marian lenni, s pusztán Peter Wollanderné lesz belőle. Marian nem akarja, hogy felfalják, s azért válik képtelenné az evésre, mert úgy érzi, neki sincs joga felfalni más élőlényeket.
Ezzel kapcsolatban érdemes megemlíteni azt is, hogy Marian sokáig nem jön rá, miből ered az étkezési zavara, s bár a teste elutasítja a házasságot, a lány a tudatos élete szintjén éppenséggel mindent elkövet azért, hogy megtanuljon alkalmazkodni Peterhez. Rettentően érdekes és szórakoztató megfigyelni, hogy Marian alkalmazkodása és a házasságra való készülődése mennyire tanult, a társadalom által elvárt és ráerőltetett dolog: pl. rögtön az eljegyzés után, amikor Marian és Peter között szóba kerül az esküvő dátuma, Marian már épp javasolna valamit, ám végül mégis Peterre hagyja a döntést, még azzal is fényezve a férfi egóját, hogy hozzáteszi: a nagy és fontos döntéseket ezentúl inkább rábízná. Ám miközben ezt mondja, a lány tisztában van azzal, hogy csak azért bízza Peterre a választást, mert a női szerepe szerint passzívan kell viselkednie.
Más alkalommal pedig Marian épp Petert korholja valami butaság miatt, amolyan szeretetteljes, anyáskodó, jövendőbeli feleséghez illő módon, de közben kívülről is szemlélve a helyzetet arra gondol, hogy igen, most érzi azt a tulajdonosi ragaszkodást és büszkeséget, amelyet egy feleségnek a tankönyvek szerint éreznie kell a férje iránt. Marian tehát tisztában van vele, hogy mit kell éreznie és mondania, s igyekszik is azt érezni, de azt is tudja, hogy valójában csak szerepet játszik.
Marian hűvössége, önelemző képessége, gyakorlatiassága és enyhe cinizmusa egyébként néha egészen zavarba ejtő, különösen azért, mert a lány amúgy minden tekintetben tökátlagos: nem túl okos, nem feltűnően csinos, nincsenek különösebb kedvtelései vagy érdeklődései, többnyire hagyja magát sodortatni az eseményekkel, nincsenek céljai, s csak él egyik napról a másikra. Egy ilyen lánytól szinte nem is várnám, hogy képes legyen hidegen megfigyelni önmagát és következtetéseket levonni a látottakból, de Marian a maga módján igenis képes erre.
Marian érdektelensége egyébként valószínűleg azzal magyarázható, hogy a lány eléggé amőbamódra élte az egész életét: elfogadta, amit elé tettek, megcsinálta, amit elvártak tőle, és korábban sosem akart ennél többet. Nekem úgy tűnik, hogy a lányt a fentebb már részletezett választási lehetőségek közül egyik sem vonzza igazán, s csak azért hajlik a házasságra, mert a kettő közül az jár kevesebb gonddal.
A másik út: Marian és Duncan
A könyv azonban nemcsak Marian és Peter kapcsolatáról szól. Az eljegyzés és Marian rejtélyes betegségének történetén kívül a legfontosabb szál Marian és Duncan, az angol szakos fiú viszonya. Marian az egyik közvélemény-kutatás során találkozik először a (Peterhez hasonlóan huszonhat éves) férfival, aki a látszólagos kiszolgáltatottságával, hatásvadász és (ön)ironikus szövegeivel, illetve gyerekes önzésével és tehetetlenségével rögtön felébreszti a lányban a dédelgető ösztönt – ezúttal az igazit, nem azt, amit Peterrel kapcsolatban érez. Az első találkozás után Duncan először véletlenszerűen, majd idővel már szándékosan is fel-felbukkan Marian életében, többnyire olyankor, amikor a lány éppen valamiféle Peterrel kapcsolatos krízishelyzetből menekül.
Ez a kapcsolat szerintem a regény legérdekesebb része. Kezdjük azzal, hogy nem nehéz rájönni: a céltalan, gyakorlatiatlan Duncan a regényben a hatékony, sikerre hivatott Peter ellentéteként funkcionál. Mivel Marian, úgy tűnik, nem alkalmas a Peterrel való életre, egyértelműen adódhat a következtetés: neki Duncanre van szüksége, aki felett kedvére anyáskodhat, akinek szüksége van az ő gyakorlati érzékére, s aki mellett ugyanakkor egy kicsit kevésbé kiszámítható életet élhet.
De ez nem ilyen egyszerű és rózsaszín: egyrészt Duncan nem tart igényt Marian babusgatására, viszont szívesen játszik azzal, hogy előad valami szívfacsaró történetet tragikus életéből, amivel biztosan felkelti Marian együttérzését, majd amikor a lány az előre sejthető, emberi módon reagál, elhúzódik tőle és bevallja, hogy az egész történet hazugság volt. Valójában viszont Duncan annyi hazugsággal veszi körül magát, hogy akár az is előfordulhat, hogy akkor hazudik igazán, amikor úgy tesz, mintha nem lenne szüksége Marianra.
Másrészt viszont Marian sem mondhatja, hogy álmai lovagjára bukkant Duncan személyében: bár szívesen hallgatja a férfi eszmefuttatásait és mindig örül, amikor találkoznak, nem vonzódik hozzá ellenállhatatlanul, nem érez sértettséget, amiért a fiú folyton visszautasítja a dédelgetési kísérleteit, s azzal is tisztában van, hogy egyáltalán nem illenek egymáshoz. S bár ez nincs nyíltan kimondva, de elég nyilvánvalónak tűnik, hogy egy esetleges házasság Duncannel ugyanolyan negatív következményekkel járna Marian életére, mint a Peterrel való kapcsolat.
Érdekes tehát, hogy látszólag egyiküknek sincs szüksége a másikra, mégis folyton megtalálják egymást a szükséghelyzetekben. Mint mondtam, Marian időnként Duncanhez menekül Peter elől, de gyakoribb az, hogy Duncan áll elő hirtelen valami furcsa kívánsággal (pl. váratlanul gyűrött ruhákat követel a lánytól, mert a vasalás megnyugtatja, de a saját lakásában már mindent kivasalt), amelynek teljesítését Mariantól várja. Marian mindig rögtön ugrik, hogy Duncan kedvébe járjon, ha viszont egyszer-egyszer Duncan tesz valamit a lány kedvére, utána sosem mulasztja el megjegyezni, hogy Marian most tartozik neki egy szívességgel.
Duncan tehát (bár elvileg ő az alternatíva) valójában ugyanolyan önző, mint Peter. Míg azonban Peter finoman, apró gesztusokkal igyekszik Mariant az igényeinek megfelelőre formálni (pl. ha azt akarja, hogy Marian hozzon neki még egy italt, nem kér, csak annyit mond: „most jólesne még egy pohárral”), Duncan nem köntörfalaz, megmondja, mit akar, s gyakran még azt is hozzáteszi, hogy természetesen csakis a saját élvezete kedvéért akarja azt a valamit, s még véletlenül sem azért, hogy Mariannak is jó legyen.
A nők persze mindig a rosszfiúkhoz és a kiismerhetetlen férfiakhoz vonzódnak, úgyhogy a regény vége felé már-már természetesnek tűnhet, hogy Marian Duncant választja Peter helyett. Igazából viszont nincs szó választásról. Marian ugyan dönthet úgy, hogy szakít Peterrel, de Duncanre már nem erőltetheti rá magát. De még ha ez sikerülne is neki, akkor sem biztos, hogy jobban járna Duncannel, mint Peterrel.
Igaz ugyan, hogy Duncan tele van váratlan ötletekkel, izgalmas gondolatokkal és merész fantáziával, míg Peter végtelenül unalmas alak, aki csak azzal tűnik ki a tömegből, hogy a tökéletességre vitte az átlagosságot, ugyanakkor Duncan élete is (épp úgy, mint Peteré) egy előre meghatározott vágányon halad, amelyről már nem tud letérni. Ahogy azt a fiú az egyik véletlen találkozásuk alkalmával kifejti Mariannak, ha az ember már sok-sok éve él a merőben értelmetlen szemináriumi dolgozatok és más, a végtelenségig halogatott egyetemi kötelezettségek világában, valami történik vele: túlfinomul, túlspecializálódik, s képtelenné válik arra, hogy bármiféle más tevékenységet sikerrel űzzön. Duncan úgy véli, hogy nála ez már bekövetkezett, s abból ítélve, hogy milyen sebességgel halad a mindenféle beadandó esszéi megírásával, nagyon úgy tűnik, hogy a fiú már berendezkedett az örök gyerek egyetemista életére – ez pedig nem biztos, hogy nagyobb örömökkel kecsegtetné Mariant, mint a Peter által kínált tökéletes és biztonságos kertvárosi élet.
A bejegyzés folytatása itt olvasható.
