Henry Fielding: Tom Jones
Ráérős tizenéves koromban olvastam először Fielding remek regényét, majd valamivel később láttam az 1963-ban készült filmváltozatot is, amit szintén nagyon szerettem. Mostanra viszont már csak arra emlékeztem, hogy a Tom Jones igen jó könyv, de arra már nem, hogy mitől olyan jó, úgyhogy úgy éreztem, ideje újraolvasni.
Mivel egy kacskaringós, ezer mellékszállal tűzdelt, rendkívül hosszú regényről van, meg sem próbálok az események mélyére ásni, s csak a fő cselekményszálról szólok pár szót: a főhős Tom Jones, a talált gyerek, akit a cselekmény kezdetén valaki elhelyez a nagylelkűségéről, igazságszeretetéről és jóságáról országszerte híres Allworthy úr ágyában, s a jólelkű úr elhatározza, hogy saját gyermekeként neveli fel a fiút. Tom baj nélkül fel is cseperedik, csinos, vidám, kedves és tisztelettudó férfi válik belőle, és természetesen a nők körében is igen-igen népszerűvé lesz, ami hamarosan mindenféle bonyodalmakhoz vezet – de ezeket már nem részletezem, inkább a regény számos különleges vonásáról mesélek a továbbiakban.
Az első érdekesség, ami már pár oldal után feltűnik, hogy a Tom Jones rendkívül modern (majdhogynem posztmodern) regény. Fielding már a legelső fejezetben kilép a mindentudó, ugyanakkor távolságtartó író/narrátor szerepéből, s kissé indulatosan megjegyzi, hogy minden lehetséges alkalmat meg fog ragadni, hogy a tárgyától elkalandozzon, s nem szeretné, ha ezt bármiféle szánalmas kritikus az orra alá dörgölné. Egy-két oldallal később, a valódi történet kezdetekor pedig olyasmiket mond, hogy ő ugyan nem tudja, mit csinált valamelyik szereplője Londonban hónapokig.
S ez így megy az egész regényben. Fielding egyrészt úgy tesz, mintha valóságos eseményeket írna le, s ő csak a krónikás lenne, aki minden igyekezete ellenére sem tud minden részletet a hőseiről. Másrészt viszont lépten-nyomon hangsúlyozza, hogy fikcióról van szó, s amikor az olvasó már épp belefeledkezne az eseményekbe, Fielding megjegyzi például, hogy az olvasó már bizonyára nagyon fáradt, ezért majd csak a következő fejezetben mondja el, hogy hogyan folytatódik az adott kaland.
A szerző jelenlétének további megnyilvánulása az is, hogy Fielding a regény 18 könyvének mindegyikét egy-egy irodalomelméleti, társadalmi vagy erkölcsi témájú elmélkedéssel nyitja, amelyekből többek között megtudjuk, hogy ki tekinthető plagizátornak, hogy miféle képességekkel ildomos rendelkeznie egy írónak, vagy hogy miért olyan kártékonyak az íróra és művére nézve a becstelen kritikusok, akik úgy ítélnek el egy regényt, hogy végig sem olvasták. Ezekből az előszavakból (meg persze az egész regényből) egy számomra nagyon szimpatikus, okos, humoros és önironikus író képe bontakozik ki, akinek a szavait öröm olvasni.
Az kétségtelen, hogy Fielding stílusa és iróniája nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a Tom Jones (akár az általam kevéssé kedvelt Fielding-kortárs, Daniel Defoe könyveivel összehasonlítva) ma is élvezhető, s nem pusztán az irodalomtörténetben elfoglalt helye miatt kötelezően átrágandó olvasmány. Ám ha minden eddig említett érdekességtől eltekintünk, a Tom Jones még akkor is szórakoztató, játékos és szellemes könyv marad, amelyet akár a rendkívül humorosan előadott, kalandos és természetesen tanulságos történet kedvéért is megéri elolvasni, ha valakinek rengeteg ideje van.
Mert annak ellenére, hogy másodjára is élveztem a könyvet, azért azt sem hallgatom el, hogy az 1200 oldal végéhez közeledve kissé belefáradtam már az olvasásba, és szerettem volna a végére érni, hogy másik regénybe kezdhessek. (Nem [annyira] fikciót és novellákat olvastam ugyan a regénnyel töltött kb. 2 hét alatt is, de regényt csak egyet szoktam olvasni egyszerre.) Bár az én életem igazán nem nevezhető felgyorsultnak, nem rohanok állandóan, azt meg végképp nem mondanám, hogy sajnálom az időt olvasásra, mégis úgy éreztem, hogy a Tom Jones túl hosszú. Egy ilyen terjedelmű regényt egyrészt szerintem nem jó 40-50 oldalas részletekben olvasni, mert úgy nem lehet igazán kiélvezni az események sodrását, tehát leginkább csak akkor olvastam, amikor volt legalább 2-3 órám egyszerre; másrészt pedig még nagy darabokban olvasva is túl sokáig tartott, mire a végére értem, és addigra már valami egészen más olvasmányra vágytam.
Azért ez ne riasszon el senkit a könyvtől, de mindenképpen ajánlatos egy nagyon ráérős hetet választani az olvasásához, és nem sietni vele, már csak azért is, hogy Fielding kívánságának megfelelően olyan szellemben olvashassuk a művét, mint amilyenben ő azt megírta.
