Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka
Csak néhány órája fejeztem be a könyvet, de ahogy telik az idő, egyre nagyobb ingerültséggel gondolok rá vissza, így inkább gyorsan írok róla, amíg még nagyjából racionálisan meg tudom fogalmazni, hogy mi a bajom ezzel a regénnyel. A tartalom ismertetését ezúttal is mellőzöm, rengeteg poszt készült már erről a könyvről, illetve itt van a fülszövege a Bookline-on.
Ha valami bestseller, azt általában gyanakodva fogadom, mert az összes kevéssé mélyenszántó olvasmányom ellenére a lelkem mélyén igazi sznob vagyok, de az Úthoz hasonlóan erről a könyvről is (szinte) csak jót olvastam, meg még a témája is érdekesnek tűnt, úgyhogy végül megvettem. Nem mondhatom, hogy óriási szenvedés volt olvasni, mert 24 ráérő órán belül az egészet elolvastam, tehát kétségtelenül igaz a könyvvel kapcsolatban talán leggyakrabban használt jelző: letehetetlen.
Ennek ellenére nem élveztem túlságosan az olvasást, egyfolytában azt vártam, hogy mikor történik végre valami igazán jelentős, mikor jön már a titkok leleplezése, aztán amikor eljött ez a pont, akkor kiderült, hogy egészen nevetséges kis titkokról volt szó, amelyekért közel sem éri meg 600 oldalt elolvasni. Ez különösen azért volt fájdalmas nekem, mert menet közben néha előrelapoztam, és meg-megakadt a szemem néhány érdekesnek tűnő mondaton, s alig vártam, hogy ahhoz az oldalhoz érjek, és megismerjem az érdekes mondatok kontextusát. Aztán amikor odaértem, kiderült, hogy nem is olyan érdekesek azok a mondatok, s így a könyv végéhez közeledve egyre dühösebb és frusztráltabb lettem.
Tudom én persze, hogy egy történetben nemcsak a végkifejlet számít, és más könyveknél nem is szokott zavarni egy esetleg gyenge befejezés, de ez a regény szerintem olyannyira a misztikus egybeesések és rejtélyes életutak kibogozására megy rá, hogy másért nemigen éri meg elolvasni. Nálam ezúttal még azok az elemek sem mentették meg a Szél árnyékát, amelyeket máskor értékelni szoktam egy nem túl jó könyv esetében is.
Merthogy Zafón könyve szerintem olyan tartalmi, műfaji, stilisztikai és nyelvhasználati keverék, ami minden akar lenni egyszerre, és mindenkinek akar valamit nyújtani, de mivel sznob vagyok (ez a regény meg állítólag szépirodalom), ezért nem szeretem, ha egy könyv ennyire kiszolgál, és ennyire nyilvánvalóan mindenki kedvence akar lenni.
Ami a műfajt és a tartalmat illeti: a Szél árnyéka nagyjából a gótikus kísértethistória, a szerelmi tragédia, a családi dráma, a történelmi regény, a detektívregény és a fejlődésregény keveréke, és hogy a magamfajta ex-bölcsészeknek is a kedvébe járjon, a szerző mindezt rendkívül cseles formában adja elő: a történetet sok narrátor szemén keresztül ismerjük meg, a cselekmény lényegi részei a szereplők visszaemlékezéseiből derülnek ki, különféle idősíkok és élettörténetek keverednek sokatmondóan egymással, s ami a legfontosabb: az egész történet mozgatórugója egy könyvön belüli könyv, ami alkalmat adhat némi kellemes kis posztmodernkedésre, és a fikció és a valóság ügyes vegyítésére. Igen, az utóbb felsorolt pár jellemző csupa olyasmi, amiért máskor lelkesedni szoktam, de itt úgy érzem, hogy mindez csak egy számító terv része, amelynek célja, hogy a könyv tényleg a lehető legtöbb olvasónak tetsszen.
(Utaltam már rá többször is, de megint leírom: én nem hiszek abban, hogy egy író csak azért ír, mert a keblét szétfeszítik a múzsa által ihletett gondolatok. Szerintem az írás rettentően tudatos tevékenység, egy könyvben minden leírt szónak számítania kell, az írónak meg valamennyire muszáj tudatában lennie a közönségnek, amelyhez szólni kíván. De ez a seggnyalás, a közönség ilyen mértékű figyelembe vétele, amit Zafón csinál, túlmegy az én tűréshatáromon. Mint megtudtam, még zenét is írt a könyvhöz, csak hogy még teljesebb legyen az olvasók igényeinek kielégítése.)
Ami pedig a regény stílusát és a nyelvezetét illeti, azt hiszem, most értettem meg, hogy mit jelent a „túlírt” szó. A könyv csak úgy hemzseg a cikornyáktól, az egymásra halmozott közhelyektől, a teljesen felesleges jelzőktől és hasonlatoktól, és összességében valami teljesen idejétmúlt, számomra modorosnak ható 19. századbeli jelleg jellemzi. Ha 19. századot akarok, újraolvasom a Monte Cristo grófját, de a 21. században így írni, mint Zafón, szerintem nevetséges.
Hogy ne csak a levegőbe beszéljek, itt van néhány példa, teljesen véletlenszerűen kiragadva:
Ahogy a sötét üreget kémleltem, a meglepően ismerős szag eszembe juttatott egy régi emlékképet, amit gyerekkorom óta hordoztam magamban, de a félelem leple mindig elrejtette előlem. (Ulpius, 2009, 372. o.)
Odamentem a másik ajtóhoz. Azon nem volt zár. Már az első érintésre kinyílt, és nyikorogva, de engedelmesen siklott befelé. A szoba közepén vén baldachinos ágy rogyadozott. A lepedők halotti szemfedőkként sárgállottak rajta. (150. o.)
Nem érdemlem meg a barátságát, Daniel. Amióta maga és az apja megmentettek a biztos haláltól, a maguké az életem. Bármit megtennék magukért. (397. o.)
És így tovább.
Azt is megemlítem még, hogy a regény karakterei számomra teljesen hiteltelenek és hihetetlenek. A tetteik motiválatlanok, a személyiségük kidolgozatlan, és bár néhány száz oldal után már tényleg nagyon kíváncsi voltam rá, hogy kicsoda Julián Carax, a végén még benne is csalódtam, amint kiderült, hogy nem olyan érdekes jellem, mint ahogy az a sok titokzatoskodás alapján várható volt.
Hasonló megoldásokat tartalmazó és hasonló témákat feldolgozó, lényegesen jobb könyvként én inkább Margaret Atwood Vak bérgyilkosát ajánlanám, amelyről korábban írtam egy kicsit spoileres bejegyzést itt. Szerintem olvassatok Atwoodot, ne Zafónt.
