William Nicholson: Rokon lelkek társasága - The Society of Others
Nem vagyok rossz ember. Rossz ember vagyok.Nem akartam megölni a férfit az olvasóteremben. Meg akartam ölni a férfit az olvasóteremben.Ami utána történt, nem az én hibám, ne engem okoljatok. Az én hibám. Engem okoljatok.
A fenti idézetet olvastam a Molyon a regény angol eredetijéből, és azonnal tudtam, hogy ezt a könyvet el akarom olvasni, és azt is sejtettem, hogy tetszeni fog. Nem szeretem túlmisztifikálni az ilyesmit, s olyasmiket mondani, hogy úgy éreztem, mintha a könyv szólt volna hozzám és ellenállhatatlanul hívott volna magához. Inkább arról van szó, hogy előfordul, hogy elolvasok pár kiragadott mondatot egy könyvből, s hirtelen hatalmas kíváncsiság ébred bennem, és azonnal tudni akarom, mi egyéb van még ott, ahol ilyen remek mondatok is vannak. Hogy, hogy nem, a könyv éppen nagyon olcsón kapható az Alexandrában, így hát gyorsan megvettem, és utánajártam, hogy vajon bejön-e a sejtésem, és tényleg tetszik-e a regény. (Igen.)
A regény egy huszonéves, névtelen és céltalan fiú története, egyes szám első személyben elmesélve. A fiú egy nap hirtelen elhatározza, hogy az apjától kapott ezer fontját arra használja, hogy stoppal elutazzon valahova – mindegy, hova. Egy kamionsofőr veszi fel, aki egy meg nem nevezett európai országba igyekszik (pontosabban: a fiú nem hallja jól, amikor a sofőr elmondja az úti célját, de nem kérdez vissza), s ez így éppen megfelel a főhősnek, hiszen éppen azon van, hogy a lehető legnagyobb mértékben elveszítse önmagát. Az országba megérkezve aztán kiderül, hogy egy korántsem barátságos rendőrállamról van szó, s a veszélyt felismerve a fiú fene nagy spleenje egy csapásra elillan, és már csak az foglalkoztatja, hogyan is juthatna ki minél hamarabb az országból.
Az előző bekezdés iróniája csak álca: valójában az első oldaltól fogva nagyon szimpatizáltam a narrátorral, aki rögtön a történet elején kijelenti, hogy a nevét nem fogja elárulni, s azt is hozzáteszi, hogy „ha név kell, használjátok a magatokét”. Így hát a magamét használtam, és rögtön közel éreztem magam a fiú életéhez és gondolataihoz. Ez már csak azért is könnyű volt, mert a fiú élete rendkívül hétköznapi, és szerintem sok huszonéves olvasó számára ismerős lehet (számomra is az, bár nem a saját életemből): a főhős nemrég végzett egy nem túl jó főiskolán, egy nem túl érdekes szakon, s most már fel kéne végre nőnie s munkát kéne keresnie, de sokkal kényelmesebb neki otthon ülni a szobájában, s a tétlenség vádja ellen azzal védekezni, hogy ő ugyan sosem kérte, hogy megszülessen, így hát ne várjanak el tőle semmit.
A valóságban alighanem kevésbé jó véleménnyel lennék egy efféle tehetetlen, önigazoló alakról, de szerencsére most irodalomról van szó, így hát a tétlensége ellenére gyorsan megkedveltem a narrátort, s szívesen olvastam okos, szomorkás és cinikus észrevételeit a családjáról, az állítólag hatalmas világról, az álmok elszivárgásáról, valamint saját passzivitásáról és befelé fordulásáról. (Kicsit olyannak tűnt ez a fiú nekem, mint a Naiv.Szuper. narrátora.)
Természetesen minden megváltozik, amint a fiú útnak indul. Nem ez az első regény, amely egy olyan utazásról szól, amely során a főhős felnőtté válik, sőt azt hiszem, meglehetősen elkoptatott koncepcióról van szó, de Nicholsonnak sikerül az ősrégi formát új élettel megtöltenie. Az ismeretlen országban a narrátor által átélt élményeket nem fogom részletezni, csak annyit mondok el, hogy szerintem igen hatásos az, ahogy a főhős magabiztossága, kiábrándultsága és önelégültsége szembe kerül a rendőrállam állandó fenyegetettségben élő lakóinak egyszerű elégedettségével.
Nem pusztán arról van szó, hogy a fiú kényelmes angliai élete kerül szembe a kelet-európai (?) országban élők mindenféle megpróbáltatásokkal terhes életével, hanem arról is, hogy az utazás során a fiú életében először szembesül a valósággal. A regény első 30-40 oldala egy jól megszervezett, védett, de gyakran csak elméleti síkon élt életről szól, majd az idegen országba érve a főhős hirtelen a valódi életben találja magát, ahol a szavaknak és a tetteknek súlyuk van.
S ami szerintem a legjobb a regényben, az az, hogy miközben a fiú próbálja megtanulni, hogy a valóságban létezzen, s ne csak elmélkedjen, időnként előtérbe kerül a korábbi gondolkodásmódja, s olyankor úgy tűnik, hogy az általa éppen átélt eseményeket szinte fikcióként fogja fel – vagy talán arról van szó, hogy azzal, hogy jelentéktelen, mindennapi dolgokon gondolkodik, a fiú gátat emel saját maga és túlságosan valóságos valóság közé. Pl. a főhős a legnagyobb veszélyek közepette képes másfél oldalas kiselőadást tartani arról, hogy hogyan kell a lehető legideálisabb hőmérsékletű fürdővizet elkészíteni, s az ilyesféle kitérők szerintem nagyon érdekes feszültséget generálnak a szövegben.
Ez a feszültség már csak azért is jó, mert többek között az efféle, kevéssé emelkedett témájú betétek miatt nem süllyed a könyv a teljesen életszerűtlen hősöket felvonultató, sablonos út- és boldogságkeresős, életmegváltoztatós regények sorába – legalábbis számomra sokkal hihetőbb az, ha egy regényhősnek időnként lényegtelen dolgokon jár az esze, mint az, ha egyfolytában csupa magasztos ideáról képzeleg. S mivel a főhős ennyire átlagos, de nagyon emberi módon viselkedik (ami egyébként nemcsak abban nyilvánul meg, hogy apróságokon töpreng), könnyebben elhiszem a komoly gondolatait és a saját útja elfogadásának történetét is.
S ami még ezen kívül is kiemeli a könyvet a Coelho-féle találd-meg-az-utad regények közül, az a főhős szóhasználata és stílusa, ami modern, hétköznapi, informális és kicsit szlenges. A nyelvhasználat számomra még hitelesebbé tette a fiú alakját, s helyenként valóban úgy éreztem, hogy akár én is lehetnék a helyében.
S bár valószínűleg nem ez a regény értelmezésének leglényegesebb kérdése, azért azon is elgondolkodtam, hogy a fordító vajon mennyire pontosan adta vissza a fiú szóhasználatának informalitását, és hogy vajon 10-20 év múlva mennyire fog idejétmúltnak tűnni a fordítása. Pl. arra gondolok, hogy a fiú olyasmiket mond, hogy az apja cashben adta oda neki az ezer fontot, vagy arra, hogy valami kapcsán a „pöttyet” szót használja a „kicsit” helyett. Ezek a szavak most teljesen érthetőek, de nem vagyok benne biztos, hogy húsz év múlva is azok lesznek, vagy addigra esetleg elavulttá vagy nevetségessé válnak.
A sok dicséret mellett azért azt is muszáj hozzátennem, hogy a regény végkifejlete, és az azt nem sokkal megelőző, jórészt vallási tárgyú beszélgetések kissé próbára tették a türelmemet, mert ezek a társalgások az én ízlésemnek túl fellengzősek (hogy azt ne mondjam: nyálasak) voltak, de a megelőző 200 oldal van annyira jó, magával ragadó és stílusos, hogy az feledteti velem az utolsó néhány fejezetet.
A poszt angol verziója itt.
