John Ajvide Lindqvist: Hívj be!
Tavaly annyi lelkes ismertetőt és pozitív kritikát olvastam a regény filmváltozatáról (Engedj be!), hogy a vámpírtörténetek iránti teljes közönyöm ellenére megnéztem a filmet, és magamat is megleptem azzal, hogy a mű kimondottan tetszett. Az Engedj be! szerintem hatásosan és meggyőzően ábrázolta a kopár svéd külvárost, az ott lakók életének kilátástalanságát és nyomorát, és mindazokat a nehézségeket, amelyekkel egy átlagos, széthullott blackebergi családban felnövő gyereknek szembe kell néznie.
A társadalmi problémák valósághű ábrázolása és a filmet belengő vigasztalan hangulat szinte még azt is elfeledtette velem, hogy vámpírtörténetről van szó, s a sztori egyik fő szálára, Oskar és Eli kapcsolatának bemutatására is inkább mint két magányos gyerek egymásra találására tekintettem, a vámpír- és a halandólét járulékos kérdéseit többé-kevésbé figyelmen kívül hagyva.
Mivel a film tetszett, régóta kíváncsi voltam az eredeti regényre is, s most végre el is olvastam. Röviden összefoglalva: a könyv nagy csalódás volt. Hogy miért, arra hamarosan kitérek, de előbb szokás szerint pár szó a történetről, azok kedvéért, akik még nem ismerik sem a könyvet, sem a filmet.
A Hívj be! Stockholm egyik külvárosában, Blackebergben játszódik a 80-as évek elején. Itt él a 12 éves Oskar elvált anyjával együtt. Oskar életét pokollá teszik iskolatársai, akik mindenféle mondvacsinált indokkal folyton bántalmazzák és megalázzák őt. A történet elején aztán a környékre költözik egy Eli nevű különös lány, aki ritkán fürdik, a legnagyobb hidegben is csak egy vékony, rózsaszín pulcsit hord, és kizárólag sötétben jelenik meg a játszótéren. A két magányos gyerek természetesen hamarosan barátságot köt egymással. Eli beköltözésével párhuzamosan néhány rejtélyes és kegyetlen gyilkosság is történik a környéken, s a regény több szálon futva követi végig a gyerekek kapcsolatának és a gyilkosságok felderítésének történetét.
Ami az atmoszférát és a sivár város meg a lecsúszott alakok megjelenítését illeti, a könyv nem marad el a film mögött – pontosabban fogalmazva, a könyv tartalmazza mindazt az alapot, amelyre a film építeni tudott, de a filmhez képest a regény számomra nemhogy semmi érdemleges többletet nem nyújtott, hanem inkább gyengébbnek éreztem, mint az adaptációt.
Mivel, mint mondtam, engem vajmi kevéssé érdekelnek a vámpírok, ezért az a sokat emlegetett plusz információ, amivel a könyv Eli múltját és nemiségét illetően kecsegtet, nem döbbentett meg és nem is hatott rám a drámai leleplezés erejével. Elfogadtam, amit megtudtam, de ez nem késztetett arra, hogy újraértelmezzem az egész történetet.
A film egyébként sokkal lassúbb folyásúnak és költőibb hangvételűnek tűnt nekem, mint a könyv, s talán ezért is áll közelebb hozzám. Az Engedj be! jobban elidőzik a részleteken, a környék és a lepusztult alakok bemutatásán, a hangulat megteremtésén, ehhez képest olvasás közben úgy éreztem, hogy a Hívj be! túlságosan is az eseményekre helyezi a hangsúlyt és nem merül el a karakterek történeteiben. Az kétségtelen, hogy a regény rendkívül sodró és olvasmányos, de én szívesebben vettem volna egy kicsit lassabb tempót és némi elmélyülést, mert így a legtöbb alak csak egy-egy érdektelen vázlat maradt számomra, és se kötődni nem tudtam hozzájuk, se túlzottan izgulni a sorsuk miatt.
Talán ellentmondásnak tűnik, de a könnyen olvashatóság és a lendületesen előadott cselekmény ellenére kicsit untam a regényt. Úgy érzem, a film kihozta a legjobbat ebből a könyvből, s ami a filmből kimaradt, anélkül én könnyedén meglettem volna, s amiatt kár volt 600 oldalt elolvasnom. Így viszont inkább csak azért olvastam végig a könyvet, mert nem szeretek semmit félbehagyni, és a legsilányabb könyv olvasásakor is azt képzelem, hogy még az utolsó oldalon is történhet valami, ami miatt utólag azt mondom majd, hogy megérte elolvasni. Ebben a könyvben mindenesetre nem történt ilyesmi.
A könyv egyébként ideális olvasmány nyaralásra (én is akkor olvastam): eseménydús, izgalmas, és a befogadása jóformán semmiféle agymunkát nem igényel. Ez még nem is zavarna, csak az a baj, hogy a Hívj be! ennél többet ígér. Így hát, bár ritkaság az ilyesmi, de a történet iránt érdeklődőknek és a valódi élményre vágyóknak inkább a film megtekintését ajánlanám, semmint a regény elolvasását.
