Én megadtam az esélyt Palahniuknek. Kíváncsi voltam, mit tud ez az ember, hogy annyian dicsérik, szerettem volna, ha engem is megdöbbent, világosságot gyújt bennem, nagy igazságokra vezet rá, önmagammal való szembenézésre késztet, stb. És igazából nem is indult rosszul a vele való kapcsolatom. A Harcosok Klubjának filmváltozatát tizenévesen láttam először, amikor nagyon is nyitott voltam mindenféle felforgató és társadalomkritikus gondolatra, s ennek megfelelően viszonyultam a filmhez. Azt tudtam, hogy a film alapja egy regény volt, és szívesen el is olvastam volna, mégis évek teltek el, mire végre a kezembe került az első Palahniuk-könyvem, ami nem volt más, mint a Haunted című novellafüzér. Kicsit tartottam a könyvtől, mert előtte olyasmiket olvastam róla, hogy a szerző felolvasóestjein rendszeresen megesik, hogy néhányan elájulnak a hallgatók közül, mert nem bírják a könyv borzalmait. Nem attól féltem persze, hogy ez velem is megtörténhet, inkább attól, hogy ezek a hírek csak hatásos marketingfogásként funkcionálnak, és a könyv nem fogja beváltani a hozzá fűzött reményeimet. Ebben szerencsére tévedtem, a Haunted valóban sokkolt, mellbe vágott, elgondolkodtatott, megnevettetett és megborzongatott.
A Haunted után megújult lelkesedéssel viszonyultam a szerzőhöz, s hamarosan elolvastam a Cigányút című könyvét is, ami viszont hatalmas csalódás volt számomra, s a végén úgy éreztem, hallgatnom kellett volna a narrátorra, aki a regény elején azt mondogatja, hogy hagyjam abba a könyvet, amíg nem késő. Nem hagytam abba, elolvastam, de csak úgy tessék-lássék, mert az elejétől fogva rettentően idegesített a narrátor moralizálása és a regény vallási vonulata, majd a számomra hamisan csengő végkifejlet végképp elvette a maradék kis lelkesedésemet is. A Cigányút után úgy gondoltam, háromszor is meggondolom, hogy olvassak-e még valaha Palahniuktől.
Mint a poszt címe mutatja, megtettem, s a hosszú bevezető után rátérek végre a valódi témámra, a Halálkultuszra. Kezdem azzal, hogy valószínűleg sose vettem volna kézbe ezt a regényt, ha nem látom meg pár héttel ezelőtt 500 forintra leárazva. Gondoltam, ennyit megér nekem az, hogy még egy próbát tegyek a szerzővel, így hát legyőztem az ocsmány címlap és a hátsó borítón olvasható, nem kevésbé igénytelen szöveg keltette viszolygásomat és megvettem a könyvet. Bár nehéz volt kellőképpen befogadó hangulatban belekezdeni egy könyvbe, amelynek már a külsejéről is ennyire süt az igénytelenség, elhatároztam, hogy nem hagyom magam befolyásolni és igyekszem a történetre figyelni.
Ami pedig nem másról szól, mint a Krédó Egyháza nevű öngyilkos szekta utolsó életben maradt tagjáról, Junior Bransonról, aki egy eltérített repülőgépen utazva meséli el az élete történetét, kitérve a szekta birtokán töltött gyerekkorára; felnőtt életére, amely során házvezetői munkával kereste a kenyerét, s közben szabadidejében kissé bizarr lelkisegély-szolgálatot üzemeltetett; kapcsolatára a jóstehetséggel rendelkező Fertilityvel (aki engem kísértetiesen emlékeztetett a Harcosok Klubja Marlájára); valamint arra, hogy hogyan csináltak belőle médiasztárt és vallási vezetőt.
Bár az nyilvánvaló számomra, hogy Palahniuk nem ostoba alak és van mondanivalója, mégsem tudott megérinteni ez a regénye. Hiába olvashattam itt mindenféle igazságokat arról, hogy a csúnya média hogyan befolyásolja az embereket, hogy hogyan válik a vallás is áruvá, vagy hogy hogyan áraszt el mindent a pornográfia, mégsem érzem, hogy bármi újat is megtudtam volna. Ellenkezőleg, gyakran idegtépően közhelyesnek éreztem a könyvet. Lehet persze szidni a magyar fordítást (és a magyar változatot úgy általában), de szerintem az olyan sorok, mint pl. az, hogy „minden út egy apró lépéssel kezdődik. A semmibe vezető út is” vagy az hogy „eszembe jutott, milyen rövid az élet. Eszembe jutott, milyen keveset csinálhatunk ezen a világon. Eszembe jutott, hogy mindig csak készülünk a holnapra, ami sosem jön el, mert a holnap mává válik és akkor már nem holnap” - szóval az efféle csodálatos mondatok szerintem angolul sem hangozhatnak sokkal meggyőzőbben.
Értem én persze, hogy a narrátor komoly és fontos bölcsességekre szeretne tanítani a fogyasztói társadalomról meg a mai kor emberéről, de ebben a témában ezerszer szívesebben olvasom az ironikus és szórakoztató Dopplert, mint ezt a sablonos, ellenszenves és okoskodó alakokban bővelkedő regényt. Így hát Palahniuk megint visszasüllyedt nálam az olvasásra kevéssé érdemes szerzők közé, mert ez a regény számomra minden volt, csak nem megrázó, felforgató és megdöbbentő. (A Harcosok Klubját azért továbbra is szeretném elolvasni egyszer, de ezek után nem egyhamar.)
