Kinggel 15 éves koromban találkoztam először: a Ragyogás volt az első, amit olvastam tőle, majd jött a Borzalmak városa, a Cujo, és szépen sorban a többi. Vannak könyvei amelyeket egyszer elolvastam, majd lassan el is felejtettem, és vannak olyanok, amelyeket néhány évente előveszek. Az Állattemető a rendszeresen újraolvasott regényei közé tartozik, pedig nehezen találtunk egymásra ezzel a művel.
Még gimnazista koromban bukkantam a könyvre egy székesfehérvári antikváriumban, lelkesen megvettem, aztán évekre el is felejtettem. Időnként ugyan levettem a polcról, nézegettem, de sosem kezdtem bele. Aztán másodéves egyetemista koromban magammal vittem a kollégiumba, ahol további hónapokig feküdt a polcomon, míg végül a nyári vizsgaidőszak végén hazafelé tartva a vonaton nekiláttam, s utána csak azon csodálkoztam, hogy miért nem vettem kézbe a könyvet hamarabb. (Érdekes, hogy a Carrie-t is a vonaton kezdtem olvasni, úgy tűnik, a Debrecen—Budapest InterCity éppen megfelelő környezetet biztosít a King-regényekhez.)
Azóta már kétszer újraolvastam az Állattemetőt, legutóbb tavaly tavasszal, s a regény minden egyes alkalommal rossz álmokat okoz nekem, ami ugyan nem túl kellemes, de egy horrornak mindenképpen javára válik, ha elmondható róla, hogy ilyen hatást képes kiváltani az olvasóból.
A történetet nem részletezem, (némiképp spoileres ismertető olvasható róla itt) helyette a regény hangulatáról és képi világáról írok. Úgy gondolom, a szerző egyik legnagyobb erőssége az, ahogy szülőföldjét, Maine államot a műveiben ábrázolja: a különböző King-regényekben felbukkanó valós és fiktív helyszínek sok esetben idillien békés, álmos, nyugodtnak tűnő, vidéki városok, ahol mindenki ismer mindenkit s ahol az emberek egymásra hangolva, egymást segítve élik mindennapjaikat. Ilyen város Ludlow is az Állattemetőben. A békés felszín alatt viszont régi titkok bújnak meg, a várost pedig körülveszi s egyben be is zárja a hatalmas, baljós, misztikus erdőség, amelyet természetfeletti erők uralnak.
Az Állattemetőben már a felütés is rosszat sejtet: a Creed-család Maine-be való megérkezése után szinte azonnal tudomást szerez a házuk mögött elterülő, valaha indiánok lakta erdőben található régi kisállattemetőről, majd amikor Louis Creed munkába áll az egyetemi rendelőintézetben, rögtön az első napok egyikén végig kell néznie egy futás közben elgázolt diák halálát, aki utolsó szavaival óva inti őt az állattemetőtől s az azon túli vidéktől.
A baljóslatú kezdet után az események hamarosan kedvezőtlen fordulatot vesznek, majd Louis Creedet követve az őrületbe vezető úton visszafordíthatatlanul szaladunk előre a rettenetes végkifejletig, ami a legkomorabb, legreménytelenebb, legboldogtalanabb befejezés az általam olvasott King-regények közül. Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy a regény fő témája a halál és a gyász, s a főbb karakterek olyannyira képtelenek feldolgozni a szeretteik elvesztését s a halálhoz kötödő ambivalens érzéseiket, hogy ez vagy egész életükre labilissá teszi őket (mint Louis feleségét, Rachelt), vagy kétségbeesésbe, majd végül őrületbe taszítja őket, ahonnan képtelenség visszatérni a normalitásba, mint Louis esetében.
Nem tudom, igaz-e vagy csak marketingfogás, amit a könyv borítóján és minden Kinggel foglalkozó oldalon említenek, hogy a szerző maga is olyan rettenetesnek tartotta ezt a könyvét, hogy szinte félt befejezni, én mindenesetre jól megírt, szívbemarkoló, borzongató történetnek tartom az Állattemetőt, amelynek legutóbbi újraolvasását az is különlegessé tette számomra, hogy nem sokkal előtte olvastam újra az Amerikai tragédiát, amelyben szintén fontos, tragikus szerepe van egy sűrű, elhagyatott erdőnek. S bár a két regény nagyban különbözik egymástól, a baljóslatú erdők jelenléte bennem összekapcsolta a két könyvélményt, és ezentúl nem tudom majd egyiket sem úgy olvasni, hogy közben ne idéződjön fel bennem a másik erdő s a másik tragédia.
