Ian McEwan most is a szokásos témáiról ír: a bennünk lévő sötétségről; megmagyarázhatatlan vágyakról és averziókról; az intimitás nehézségeiről és törékenységéről; meg mindenféle morális dilemmákról, amelyek a racionális és a nem-annyira-racionális/érzelmes/vallásos világnézetek ütközéséből fakadnak.

A leghangsúlyosabb (szerintem kissé túltolt és valahogy nem túl igazságos, de majd erre kitérek még) vonal ezúttal ez a morális/vallásos dilemmázós. A főszereplő, Fiona elismert, családjogi ügyekre szakosodott bírónő, mellesleg pedig a racionális gondolkodás, a mindent megtervezés, és az érzelmek elnyomásának bajnoka. Mint a regény elején véletlenszerűen (persze nem is) felidézett régebbi ügyekből kiderül, Fiona a karrierje során találkozott mindenféle vallású szülőkkel, akik a hitükre hivatkozva veszélyeztették a gyerekeik jólétét és fejlődését – szóba kerül itt muszlim apuka, aki a volt felesége engedélye nélkül menekíti ki a gyerekét a bűnös és szekuláris Angliából, hogy a gyermek megfelelő muszlim nevelésben részesülhessen; aztán szó van egy zsidó családról, ahol szintén az apuka vall szigorúbb nézeteket, és az ortodox hagyományok szerint kívánja felnevelni a gyerekeit, míg az anyuka világibb nevelést szánna a gyerekeknek; és még felidéződik egy nagyon-keresztény család esete is, ahol a szülők Isten akaratára hivatkozva nem akarnak engedélyezni egy műtétet a gyerekükön.

Abból, hogy milyen ítéletet hozott Fiona ebben a három esetben, talán meg lehet sejteni, hogy milyen ítéletet fog hozni abban az esetben, amelyről a regény valójában szól (úgyhogy mondjuk, hogy McEwan kissé spoilerezi magát). Merthogy a fő eset is valami hasonló – címszavakban: Jehova tanúi-család, majdnem-nagykorú, nagyon-beteg fiú, az életmenő kezelés elutasítása vallási okokra hivatkozva, miközben a kórház a kezelés mellett kardoskodik.

Ennek ellenére van itt feszültség bőven, mert az ügy akkor kerül a bíróság elé, amikor Fiona érzelmileg labilis, és még szentimentális is egy kicsit (ami érthető, hiszen a férje épp bejelenti, hogy a 60. életéve küszöbén szeretne lelépni és megragadni az utolsó lehetőséget, hogy átéljen valami szenvedélyeset és vadat és felkavarót – merthogy a hűvös Fionával a dolgok valahogy már nem az igaziak). Úgyhogy nemcsak arról van szó, hogy Fiona személytelen, távoli hatalomként dönt A.H. fiatalkorú életéről vagy haláláról. Fiona épp sebezhető, érzelmes, befolyásolható, úgyhogy az ügy főszereplője több lesz számára, mint A.H. – igazi ember lesz, Adam Henry, egy intelligens, elbűvölően szép, ártatlan, humoros, életvágyó, költői-romantikus-vallásos okokból a fájdalmas halált önként vállaló majdnem-18 éves fiú.

Valamelyik angol recenzióban olvastam a szarkasztikus-költői kérdést, hogy vajon akkor is ilyen mitikus figura válna-e Adamből, ha nem a tökéletes, verseket író, hegedűn játszó, nem is erre a világra való Adam-önmaga lenne, hanem valami nyomi, pattanásos, álló nap Warcraftot toló, cinikus tinédzser – hát na. Valószínűleg nem. Adam azért válhat Fiona számára ilyen vonzó hőssé, mert Fiona amúgy eléggé érzelemmentes és visszafogott életében épp akkor jó helyen van egy Adam-féle romantikus, éteri szépségű, melegszívű, költői alak, aki annyira intenzíven éli át a hitet, az érzelmeket, a világot, hogy akár még meghalni is képes értük.

Úgyhogy úgy érzem – és ez számomra érdekes ellentmondás –, hogy bár Fiona Adam kezelésének ügyében pont úgy dönt, ahogy az a racionális, minden tényt gondosan mérlegelő, hűvösen intelligens és következetes Fionától várható, ez az ítélet mégsem racionális okokból születik, hanem érzelmi okokból – és ez igen nagy különbség.

És ez a leginkább szívszaggató ebben a regényben: ahogy egy alapvetően racionális elme érzelmi alapon dönt valamiről, utána viszont nem hajlandó vagy nem képes vállalni azt, hogy az érzelmi alapú döntésnek érzelmes következményei vannak. Ez kegyetlen és felkavaró – nem számolni azzal, hogy az érzelmes viselkedés esetleg érzelmeket ébreszthet másokban is, és a pillanatnyi szentimentalizmus után visszavonulni a racionalitás fellegvárába, ahonnan biztonságból lehet szemlélni a világot és lehet tovább osztani az észt úgy, ahogy már harminc éve, és ahol még a házassági válságot is lehet úgy kezelni, hogy: most a férj tett egy bizonytalan lépést, hogy helyrehozza a házasságot, akkor tehát a következő lépés az enyém, és akkor így tovább szépen, és akkor majd megbízhatóan, unalmasan, lassacskán lesz valami – talán nem annyira oké valami, de olyasmi, amivel ellehetünk a még hátralévő 10-20 évben. (Mint sejthető, én – titokban – nem vagyok valami rettenetesen racionális ember/olvasó, és Fiona biztos nem fog szerepelni az örökös kedvenc irodalmi példaképeim avagy fiktív lélektársaim listáján – még akkor se, ha amúgy megértem, amit csinál, mert pont azt csinálja, amit a saját fionaságából következően csinálnia kell.)

Ami meg a moralizálás túltolását és kiegyensúlyozatlanságát illeti, amit korábban említettem: ez is részben személyes preferencia, hogy engem a nagy morális kérdéseknél jobban érdekelnek McEwan meglátásai arról, hogy milyen következetlenek, esetlenek, védtelenek vagyunk a legérzelmibb, legfelkavaróbb kapcsolatainkban, emberek (McEwan emberismerete mindig de mindig lenyűgöz). Részben viszont nemcsak személyes preferencia: mert a morális dilemma itt igazából csak jelzésértékű – McEwan csak az egyik oldalt veszi komolyan, és a vallásos vagy akármilyen megszállottságtól elég nyilvánvaló módon majd hülyét kap. (Lehet persze, hogy nem McEwan kap ettől hülyét, hanem Fiona – nem kívánom kettejüket összekeverni – viszont McEwan az író, úgyhogy ha igazi dilemmákat akar prezentálni, akkor igazán vehetné a fáradságot, hogy a másik oldalt is ugyanolyan komolysággal mutassa be, mint az egyiket.)

És furcsa – és ismét: nagyon szívszaggató – nekem ez: ahogy a racionalitás itt győz. Mindent letarol, mindent elboronál, és – a nagy érzelmi felindulás és veszélyesen-valódi cselekedetek után – jól helyreállítja a dolgok biztonságos menetét. A romantikusak, érzelmesek, megszállottak meg, akik nem tudják a lelküket megrendszabályozni – azok meg úgysem érhetnek jó véget.